II/1. rész .:Whys:.

Hali! :) Itt is vagyok a második fejezet első részével, remélem tetszik majd:) Most már gyakrabban lesznek részek, mert rám jött az ihlet:D Köszönöm, hogy kitartotok mellettem:) Iratkozzatok fel, és kommenteljetek, sokat jelentene<3 Jah, és köszönöm a 15 feliratkozót, és a türelmet<3 big láw xx

Kellet pár másodperc, hogy felfogjam a szava jelentőségét, melyet Oliver mondott. Biztos, hogy viccel...Nem, ez csak egy kibaszott vicc.

- Hogy mi? - ennyit tudtam kinyögni.

- Letti, ne figyelj rá, hülyeségeket beszél. - morogta Kyle idegesen.

Kezembe megremegett a fegyver, ahogy Oliver szavait ízlelgettem. A bátyád..a bátyád..a bátyád.

- Miről beszél? - rökönyödtem meg teljesen, kezemből kihullott a fegyver, és úgy éreztem, hogy a lábaim bármelyik pillanatba felmondhatják a szolgálatot.

Kyle aggódó tekintetébe néztem. A bátyád. 

- Te...te.. - kerestem a szavakat, hatalmasakat nyelve, miközben egyre rosszabbul lettem. Látásom homályosult, de úgy éreztem, hogy nem csak a könnyek miatt. Eléggé rosszul voltam. Hirtelen levert a víz, és már csak azt láttam, hogy Amanda kibiztosítja a fegyvert. Hirtelen közeledni kezdett a föld, elfojtott sikítások, kiabálások, távoli hangok, és már nem láttam és éreztem semmit.

***

- Ne keltsd fel! - hallottam távoli hangokat.

Tényleg nem akartam felkelni. A fejemet ólomsúlyúnak éreztem, és valami fojtogatott. Valami belül....Máskor kíváncsiságnak mondanám ezt a kellemetlen érzést, de ez most más volt. Csalódás. Miután a tegnap képkockái folyamatosan megjelentek a szemem előtt, így minden álmosság kiment belőlem, és hirtelen felültem. 

Legalább annyira lepődtem meg a kisebb tömegen, mint maga a tömeg. Körülnéztem, a szobámba voltam. Körülöttem a Black csapat, kíváncsi, érdeklődő szemekkel vizslatott. Végignéztem rajtuk, egészen addig amíg a szemem össze nem ütközött Kyle-éval.

- Khm..Magunkra hagynátok Lettivel? - kérdezte lehajtott fejjel. Zavarban volt. Szavára mindenki kiment, én pedig kénytelen voltam szembenézni nem csak vele, hanem az érzéseimmel is. 

Mikor mindenki elhagyta a szobát - bár tudtuk, hogy az ajtó mögött vannak - újra beszélni kezdett.

- Hogy vagy? 

- Kösz, jól. - feleltem ridegen, hangsúlyom megrémiszthette, mivel mentegetőzni kezdett.

- Nézd, Letti...én nem is tudom mit mondjak. - rázta a fejét.

- Az igazat! - förmedtem rá.

- Oké. - illetődött meg. - Nem tudtam, hogy mondjam el. Mivel nemsokára töltöd a 18. szülinapod, így is úgyis idekerültél volna, de a véletlenek közbeszóltak. 

- Miért?

- Amikor a szüleink meghaltak, kicsi voltál. - lehunytam a szemem a fájdalomtól, ami a szó következtében keletkezett. Szüleink. - Ők is ezt csinálták....Apánk Black legjobb barátja volt. 5 éves voltam, de egy titkos suliba küldtek, ahol megtanultam mindent. Olyan volt, mint egy normális, általános suli, csak a tantárgyak voltak mások. Amint elvégeztem a 12 évet, idekerültem. Ott kellett hagyjalak. Adam...Adamet én kerestem fel, hogy vigyázzon rád. Ez az ő munkája. Iskolatársak voltunk, és ő is a Black csapatba van, az volt a feladata, hogy téged őrizzen.

- Miért kellett engem őrizni? - kérdeztem összezavarodva. Adam, te jó isten, de hiányzik!

- Mert mindenki rád vadászott.

- Tessék?!

- Ez később elmagyarázom......Szóval ott kellett hagyjalak. Nehéz volt, hisz a húgom vagy.

- Nem! - kiáltottam hisztérikusan. - Nem vagy te semmim! 2 éves voltam, amikor a bátyám elhagyott! Emlékszem mindenre Kyle, ne próbáld ezt elhitetni!

- Letti. Én vagyok az. - nézett rám fájdalmasan.

- Nem! - tört ki belőlem a zokogás, és egy mellettem levő párnát gondolkodás nélkül felkaptam, és hozzávágtam. Nem tudom mi volt ezzel a szándékom, de mindegy.

- Kérlek, higgy nekem! - mondta szomorúan a könnyes szemeimbe nézve.

Hittem. Pontosabban tudtam, hogy így van, de nem akartam elhinni. Alig vártam, hogy felébredjek ebből a hazug álomból...de tudtam, hogy ez nem lehetséges.

- Hiszek. - motyogtam lehajtott fejjel, mire a srác halványan elmosolyodott.

- Öhm...testvéri ölelés? - kérdezte egy félmosollyal szégyenlősen, széttárt karokkal.

- Nem tudom. - ráztam meg a fejem csalódottan. Nekem ehhez több kell még, meg kell értened. - álltam fel az ágyról, mire bólintott. Az ajtó felé indultam, majd hirtelen kinyitottam. - Remélem mindent hallottatok! - forgattam meg a szemem a lábam elé társasághoz beszélve. Persze, hogy hallgatóztak.

- Dehogyis. - röhögte el magát Brad.

- Istenem, úgy hiányoztatok! - szipogtam, miközben könnyeim utat engedtek maguknak. Csak ekkor vettem észre, hogy Adele is ott van köztük. Újonnan szerzett boldogsággal ugrottam a nyakába, sírva.

- Te is nekünk. - ölelt szorosan magához.

- Ugye jól vagy? - kérdezte először Lew, amikor elhúzódtam a lánytól.

- Hát történtek dolgok. - hajtottam le a fejem.

- Mi?! Milyen dolgok?! - kérdezte Brad izzó tekintetttel. Állkapcsa megfeszült, kezei pedig ökölbe szorultak.

- Majd mesélek. Hány óra van?

- Délután öt. - válaszolt Adele.

- Akkor viszont ti meséltek...Mi történt?

- Ma délelőtt? - vonta fel a szemöldökét Alec, mire bólintottam. - Gyere! - intett, és mindannyian megindultunk utána. A közös szobába mentünk, ahol az eddig üres falrészleten a kanapéval szemben egy hatalmas világtérkép állt, különböző piros és kék területekkel. Leültem a kanapéra, és hatalmas szemekkel vizslattam a térképet, magyarázatot várva.

- Nos. - kezdett bele a srác, amint mindenki elhelyezkedett. - Amíg kerestünk téged, felvázoltuk egy térképre, hogy Olivérék csapatának hol vannak összeköttetéseik. Ázsia, Kína, Shanghai. Ausztrália, Melbourne. Dél-Amerika, Argentína, Buenos Aires. Európa, Egyesült királyság, Liverpool. Európa, Olaszország, Donna. És végül Afrika, Elefántcsontpart. - mutatta a tájakat, ezzel kivégezve a piros területeket.

- És a kék? - kérdeztem a térdemre könyökölve.

- A kék a miénk. Afrika, Egyiptom. Ázsia, Egyesült Arab Emírségek, Dubai. Ausztrália, Sydney. Dél-Amerika, Brazília, Rio. Európa, Görögország, Athen. Európa, Spanyolország, Madrid. Végül pedig Észak-Amerika, Mexikó, Mexikóváros.

- Úristen. - nyögtem ki.ű

- Na, most. Mi mindegyik helyre küldtünk egy másolatot a CD-ből, de úgy, hogy erre ne jöjjenek rá. Viszont. Minden amit pirossal látsz, azok Olivérék területei. Tehát minden piros jelenleg téged keres.

- Hogy mi?! - visítottam fel.

- Központi ellenség lettél a szemükben, ugyanis kiderült időközben, hogy a szüleitek nem csak a CD-t hagyta rátok. Hanem fontos más iratokat, ami sok-sok pénzzel együtt Washingtonban van a Nemzeti Bankban. A te neveden. - mutatott rám.

- Úristen. Miért nem a tiéden? - néztem Kylera.

- Mert amikor meghaltak, tudták, hogy előbb kerülök ezekbe a körökbe, mint te. Ezért veszélyes lett volna az enyémre írni.

- Írassuk át. - fogtam meg a fejem hisztérikusan.

- Nem lehet. - rázta a fejét Lou. - Így rendelték el a szüleitek, hogy ne lehessen megváltoztatni.

- Ez így van sajnos. - értett egyet a....a bátyám. Oh, ezt még meg kell szoknom.

- De akkor most mi lesz? - néztem körbe a csapaton.

- Pár napon belül elmegyünk a bankba. És lezároltatjuk egy kóddal a fiókodat. - kaptam a választ, a még mindig a térkép mellett álló Alectől.

- Én tuti nem. - ráztam a fejem.

- Muszáj. Kell hozzá az aláírásod is.

- Ó, te jó ég. - roskadtam össze, majd hirtelen felkaptam a fejem. - Mi volt délelőtt?! Mi van Reederssel, és Blackkel? Hol van David? - ömlöttek a szavak a számból, bár az utolsó név hallatán mindenki megfeszült, engem érdekelt, hogy mi van vele.

- Miután elájultál, a vörös csaj rádfigyelt, ezt kihasználva kicsavartam a fegyvert a kezéből, és elhajtottunk. Peter kapott egy könnyebb lövést, ennyi. Reeders már vár az irodájában. Black és a fia - mondta Kyle fintorogva. - 3 napon át itt voltak, együtt elemeztünk át mindent. Jah, és ma, így hogy megtudtad az igazságot, szóltunk Adamnek hogy jöhet. Így ma ő is megérkezik.

- Komolyan? - egy ezer wattos vigyor foglalt helyet az arcomon.

- Na, ne örülj ennyire Joker. - intett le Alec a mosolyomra utalva. - 30 perc múlva mindenki a gyakorlópályára. Az élet nem állt meg, edzünk tovább! Letti, te pedig menj Reedershez!

25. rész .:End:.

Lehet, hogy aludtam is, már nem tudom. Azt tudom, hogy mire felkeltem, az ajtó nyitva volt, ezzel egy kis fény szökött be a sötét kis szobába. Nagyokat pislogva próbáltam kicsit felélénkíteni magam, de eléggé fáradt voltam. Összegeztem magamban a mondanivalómat Pete felé, hogy jól kitudjam osztani, ha felmegyek.

Aztán eszembe jutott, hogy lehet hogy először Amandához kéne menni, hisz ő is szerepet játszott az egészben...Mérhetetlen düh keletkezett a szívemben, de ami még nagyobb volt az a fájdalom. A fájdalom, ami nélkül úgy látszik nem tudok megszabadulni. Mindig történt valami - akár kis időre is, de -teljesen összetört...sok minden tanított meg arra, hogy az embereknek nem szabad feladni, hisz mindenért küzdeni kell, hisz előbb-utóbb mindenki eléri a célját.

Nekem több célom volt. Az első az, hogy elszabaduljak innen. A második az, hogy mindenkit börtönbe juttassak, aki velem szembe állt, ugyanis bármennyire mondják, hogy ők a jóért küzdenek, mégis csak embert raboltak.......és öltek. Hogy honnan tudom, hogy velem nem tennék meg? Nem tudom. Csak érzem, és ez megerősít mindennél jobban.

Hatalmas sóhajok közepette indultam meg végül Amandához. Úgy voltam vele, hogy bármi kisülhet a beszélgetésből, hisz lehet, hogy több mindent megtudhatok tőle. Szeretnék mindenre választ kapni.

Halkan káromkodva lépkedtem felfelé a lépcsőn, majd utam logikusan ahhoz az ajtóhoz vezettem, amin egy "A" betű szerepelt. Bekopogtam, majd mivel nem kaptam választ, benyitottam. Addig a pillanatig, amíg meg nem láttam a vörös hajú lányt, azt hittem rossz szobába jöttem. Az egész fekete volt. A falon végig húzódott egy vitrin, amelyben bilincsek, fegyverek, kötelek, golyóálló mellények voltak. Jobbra a sarokban egy szigorúan fekete egyszemélyes ágy volt, mellette pedig a falon 3 céltábla, melyekbe már lőve volt...a szoba másik felén Amanda töltött éppen egy fegyvert, fején pedig fejhallgató volt. Hát ezért nem reagált a kopogásra.

- Beszélnünk kell! - sziszegtem, ökölbe szorított kézzel.

- Miről szeretnél beszélni? - kérdezte mellékesen.

- A tegnapiról.

- Sok mindenbe be szeretnélek avatni. - fordult nekem háttal, majd a vitrinbe helyezte az előbb a kezében fogott fegyvert. - Sok mindent nem tudsz. És nem is most fogok mindent elmondani.

- Ne tereld a témát, kérlek! - motyogtam ideges tekintettel.

- Nem terelem, csak most kezdtem el. - felelt diplomatikusan.

Szótlanul hallgattam és vártam, amíg be nem fejezi a pakolást. Elindult az ágya felé, majd mosolyogva mutatta, hogy üljek le mellé.

- Mit szeretnél először tudni? - kérdezte, amikor kényelmesen elhelyezkedtem.

- Mit szabad tudni? - kérdeztem vissza.

- Csak arra fogok válaszolni, amire szabad. - kuncogott fel barátságosan. Irritált, hogy ilyen jól érzi magát.

-  Miért vagyok itt?

- Azért mert a másik lány megsebesült.

- Nem így gondoltam.  Hanem, hogy mi az a tárgy vagy nem tudom micsoda, ami miatt visszafogok holnap jutni Bradékhez?

- Egy CD.

- Egy CD - sziszegtem hitetlenül.

- Próbálj meg megnyugodni. - suttogta, mire bólintottam.

- Mesélj erről a CD-ről, kérlek. - motyogtam folytott hangon.

- Oké. - mosolyodott el halványan.  - Mint tudod, Brad és Oliver testvérek. Mint minden ilyen munkában levő ember, az ő szüleik is ezt csinálták. Az anyukájuk egy afrikai expedícióban meghalt, apjuk pedig a Fehér házban volt beépített ember, amíg  meg nem ölték.

- És csodálkoztok, hogy megakarok szökni. - motyogtam.

- Minden anyag, amit az apjuk az elnöki házról gyűjtött, azon a CD-n van rajta.- folytatta - Olyan szintű információk, amikkel könnyű szerrel fel lehet törni az egész ország titkos rendszerét. Az emberektől kezdve, az elektronikán át azt is követni tudjuk a rendszer segítségével, amit nem is gondolnál. Egyszerű jelentéktelen dolgokat is. Igen ám, csakhogy ahhoz, hogy ez működjön,  hozzá kell csatlakoztatni a Fehér ház központi számítógép rendszeréhez legalább egyszer.

Itt egy kis jelentőségteljes szünetet tartott, én pedig sürgetően néztem rá.

- Apjuk halála után - folytatta. - elsőként  Brad eszmélt fel a CD fontosságára, de az mindkettejüket illette volna. Mivel Brad - jogosan - ragaszkodott a CD-hez, így  Olivér ellene fordult, és különböző csapatokhoz álltak. És most itt vagyunk. Akárhányszor próbált a Black közel férkőzni az elnöki házhoz, mi mindig megakadályoztuk. Mindig valahogy közbeléptünk, így hiába van náluk a CD, nem tudják csatlakoztatni, mert mindig értesülünk az ilyesfajta expedíciókról. - fejezte be, majd kíváncsian felém fordult.

Így mindjárt más jelentőséget kapott az a CD.

- Van még kérdésed? - kérdezte, időt se hagyva, hogy feldolgozzam az előbb hallottakat.

- Pete.

- Igen?

 - Mikor verhetem meg? Legalább egyszer.


- Elhiszem, hogy dühös vagy. - hajtotta le a fejét. Miért, mit gondolt?!

- Szerinted?!

- Nagyon erőszakos, és mindig eléri azt amit akar. Nem egyszer bántott engem is.

- Bántott?

- Igen. Csakis Oliver miatt vagyok itt.

- Tegnap. - tereltem komolyabb dologra a témát.

- Sajnálom. - nézett félre, majd vissza rám. - Nagyon kedvellek Letti. Nem olyan vagyok ám, mint amilyennek először mutattam magam,  csak a Black csapata előtt keménynek kell lennünk. Több, mint egy éve nem beszélgettem lányokkal, még barátnőim se voltak. Négy fiú mellett igen érdekes napjaim voltak. De ezek ellenére én nem veled vagyok, hanem Petekkel. És a tegnapit is Pete akarta, én nem mondhattam neki ellent.

- Aha. - ráztam a fejem hitetlenül.

-  Erősnek kell lenned. Sok minden van amit még nem tudsz, de lehet, hogy nem is fogsz megtudni. Viszont vannak dolgok, amik után boldogan leszel majd a Black csapatban.

- Boldogabb, mint itt...

- Az biztos...


*** Másnap reggel


Úton.....Úton a félelem, kétségbeesés, izgalom felé. Amanda az anyósülésen épp fegyvereit ellenőrizte, míg Pete hátul ült mellettem, és épp egy fekete kendővel kötötte meg a kezem a hátam mögött. Minden érintésétől undorodtam, és igyekeztem minél távolabb húzódni tőle. Amikor közelebb csúszott, arrébb lökdöstem, és szitkok áradatát zúdítottam rá. Hamar ott voltunk az ismerős helyen, ahol senki sem volt. Egy elhagyatott hely volt, sem járókelők, se járművek.

- Maradjatok itt! - intett a kormány mögött ülő Oliver, és egy fegyverrel a kezében kiszállt az autóból.

- Nem fogják elhozni - mondta elhidegült hangon Amanda Pete-nek...Reméltem, hogy nem a CD-ről van szó. Mondjuk mi másról lenne?
Hirtelen éles kopogást hallottunk az egyik ablakon, amitől ijedtembe megugrottam. Mindannyian odanéztünk, Oliver volt a fegyverével, és kezével intett, hogy menjünk. Pete kirángatott az ülésről, majd szorosan maga előtt tartva haladtunk. Egészen a tér közepéig, ahol a kocsinak támaszkodva már ott álltak. Brad felnézett, tekintetünk összetalálkozott, és hirtelen könnyekkel teltek meg a szemeim, és semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy odaszaladjak hozzá, és szorosan megöleljem, és egy percig se maradjak Pete mellett. Érzelemmentesen mért végig, majd odafordult Kylehoz és súgott neki valamit.

- Hol van? - kérdezte Pete. Aaronék ekkor léptek mögénk, bennem pedig egyre nőtt a feszültség.

- Csak engedd el. - sziszegte Brad.

- Először add ide! - válaszolt Oliver.

Kyle szó nélkül elővett egy CD tokot, felmutatta, majd a földön közel csúsztatta hozzánk.

Pete már készült elengedni, de Oliver mutatta neki, hogy várjon. Kivette a tokból, fény felé tartotta, majd pár másodperc után idegesen rántotta elő a fegyverét, a CD-t pedig a földhöz vágta, ezzel ezer meg ezer darabokra törve. Egy halkabb sikolyt hallattam ijedtemben, amikor Oliver a fejemhez nyomta a fegyvert, és elkezdett idegesen rángatni.

- Most azonnal add ide az igazit, vagy a csajnak lőttek!

- Úristen . - nyögtem ki, a szememből lecsordult az első könnycsepp, amit követett több is.

Kyle lopva vetett egy pillantást a mellette álló Markra, majd vissza ránk.

- A szőkénél van. - suttogta Amanda.

- Utoljára mondom. Add oda, vagy meghal. - sziszegte Oliver, miközben egyre erősebben tartott. 

Senki nem szólt semmit, senki nem mozdult. Másodpercekig álltunk így, de nekem óráknak tűnt. Pete hirtelen a szőke felé kezdett rohanni, valaki pedig lövések sorozatát adta le. Kihasználva a káoszt, rátapostam Oliver lábára, akit ez nem nagyon hatott meg, viszont pont annyi időre lepődött meg, hogy kikapjam a kezéből a fegyvert, és felé fordítsam. A vállam felett hátranéztem, Brad ugyanúgy fegyvert tartott Markra, és éles hangon megszólalt.

- Add ide! - szótagolta. 

Mark hezitálva Kylera nézett, aki biccentett egyet. Odaadta, nem tudott mit csinálni. ha nem adja oda, megölik, és így hogy odaadta, még van esély a visszaszerzésére. 

Pete hihetetlen gyorsasággal dobta át Amandának a tokot a fegyverrel együtt, így Kyle elkezdett felé futni, ám amikor már csak 2 méterre volt tőle, Amanda rászegezte a fegyvert

- Basszus! - ütött bele a kocsijuk odalába Mark.

Átgondoltam gyorsan a dolgokat. Lewnál, Bradnél és Alecnél valószínűleg van fegyver. Marknál és Kylenál nincs. Petenél nincs, Olivernél nincs, Amandánál van, és valószínlűleg Aaronnál is van. Húha. Ó, igen és nálam is van...........

Amandára szegeztem a fegyvert, aki hirtelen megdöbbent ám hamar elszánt arcot vett fel. 

- Ha lősz, én megölöm őt. - biccentett Kyle felé.

Hezitáltam egy kicsit, hirtelen nem tudtam mit csináljak. Legokosabb megoldásnak azt találtam, hogy beijesszek mindenkit, kibiztosítottam a kezembe levő borzalmat, mire Oliver előttem semleges arccal megszólalt.

- Csak nem akarod megöletni a saját bátyádat?

Nos, az elején nem akartam lelőni, de ez volt az első évad :) Remélem tetszett minden egyes része, és a időbetartás és a profizmus hiányában is élveztétek. Szeretném, ha mindenki, akinek van véleménye eddig a blogról, az most fejtse ki hozzászólásban, nagyon várom a kritikákat is.
Love, Vivi

Sorry xx

Sziasztok!...

Először is mérhetetlenül sajnálom. Rengeteg fejmosást kaptam az utóbbi időbe tett viselkedésem miatt. És bevallom tényleg rossz.
Meg kell értenetek, hogy minden hibámra volt okom, de ezekkel nem védekezni akarok. Borzalmas dolgok történtek velem mostanában, viszont lassanként kezdek felemészteni mindent.
Lényeg a lényeg, így utólag visszaolvasva eléggé elfintorodtam a saját írásomon, így kitöröltem egy részt, valamint a 24. -et (.:Drugs:.) teljesen átírom, így még a mai napon olvassátok el újra ezt a részt.
Köszönöm, hogy vagytok nekem<3
Ui:. Aki eddig nem tette, az lépjen be a facebook csoportba, ahol többek között engem is lehet keresni a zaklató, vagy nem zaklató levelekkel.: Taken facebook csoport

24. rész .:Drug:.

Én nem is tudom, hogy mit mondjak...Nagyon sajnálom. Többet nem lesz ilyen! Szeretlek titeket!<3 Már most elkezdtem írni a következő részt:/:

 

Hát közel sem....

- Mit csinálsz? - hallottam egy rekedtes hangot magam mögött.

Hirtelen megálltam, és reszketve fordultam a hang irányába.

A liftnek támaszkodva egy srácot láttam. Tetoválás húzódott végig a karjain, amiket a fekete pólója látszani engedett izmos karjain. Nyakán egy kémiai védőszemüveg lógott, fél kezén pedig egy steril, fehér kesztyű. Kérdő tekintettel, lazán támaszkodva méregetett.

- Szent isten, hányan vagytok! - túrtam bele a hajamba...

- Megtennéd, hogy távozol? Nem tudom ki vagy, nem is érdekel, valószínűleg te vagy a Black lány. Leszarom. - mondta a szemembe nézve. - Csak húzz el a laboromból.

- Megyek. - motyogtam, és a lift felé indultam, majd megnyomtam a 0-ás gombot. Mielőtt bezáródott a liftajtó, még láttam, hogy egy mikroszkóphoz sétál, és egy halvány mosollyal jegyzetelni kezdett.

Reménytelenül tértem vissza arra a helyre, ahonnan 10 perce indultam. Fáradtan dőltem le az ágyra, arcomat pedig a párnámba nyomtam. Nem sírtam, csak el voltam fáradva, és bármennyire is fájt, a szökést ismét elhalasztottam. Belefáradtam ebbe az egészbe...

************************************************************************************
- Letti....Letti! - pisszegett valaki. Hunyorítva pislogtam párat, mire kiélesedett előttem Amanda alakja, mögötte pedig Peteré. Na, csak nem éjfél van. Mindketten mostanra ígérték a látogatást.

- He? - ültem fel végigsimítva a hajamon, elképzelni se tudtam, hogy hogy nézek ki.

- Hoztam kaját. - ült le az ágyamra, míg Peter rezzenéstelen arccal, várakozva meredt ránk.

- Köszi. - motyogtam hálásan, mire Amanda sóhajtva lesütötte a szemét. 

Értetlenül vettem át tőle a gyors kajáldás zacskót, majd majszolgatni kezdtem a benne levő szendvicset.

Amanda lehajtott fejjel távozott a szobából. Unottan ettem tovább a szendvicsem, miközben farkasszemet néztem Peterrel. Mire vár? Mit akar? 

Hirtelen rosszul lettem, a kaját letettem a mellettem levő zacskóra, és megkapaszkodtam az ágy szélébe, úgy szédültem. Peterből már 4 volt, de azt láttam, hogy közeledni kezd. Az erős zsibbadó érzés arra késztetett, hogy hátradőljek, így csak a plafont láttam.

- Na, végre. - hallottam meg a fiú távoli hangját.

- Mi? - nyögtem fel értetlenül, és ezzel egy időben teljesen kitisztult a kép, mindent jól láttam, viszont a végtagjaim úgy elzsibbadtak, hogy nem bírtam őket mozgatni. - Mi ez?

- Ez egy erős drog. - morogta, miközben lazán a csípőmre ült, döbbenten néztem rá.

- Hogy mi?! - pislogtam döbbenten. Szemem a kezemre villantak, majd próbáltam azt felemelni. Nem sikerült. Visszanéztem a csípőmön ülő Peterre, aki önelégült vigyorral meredt rám.

- Szállj le rólam! - sziszegtem.

- Jelenleg nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass. - morogta a fülembe.

- Peter. Szállj. Le. Rólam . -mondtam most már inkább félelemmel a hangomban, tehetetlenül. Majd hirtelen leesett. - A szendvicsben volt, igaz?! De miért?

- Mert nem hagytad volna, és nincs kedvem harcolni. - suttogta kéjesen, halkan, majd száját hirtelen az enyémre tapasztotta. Ajkai finoman simogatták az enyémet, míg keze a mellkasomon vándorolt felfelé.Fejemet hirtelen elkaptam, és minden erőmet összegyűjtve felemeltem a jobb kezem, ám eltolni a fiút már nem tudtam.

- Hagyd abba. - nyöszörögtem, de ő egyre inkább csak a nyakamat csókolgatta. Gyorsabban kapkodtam a levegőt, egy pillanatra abbahagytam az ellenkezést, és engedtem a vágyaimnak. Fejemet hátradöntöttem, így Peter a nyelvével egy vékony csíkot húzott az állam alatt.
Keze az övével babrált, amitől kezdtem megijedni. Hirtelen észbe kaptam, és amennyire jelenlegi helyzetem engedte, ellenkezni, kapálózni kezdtem. Nem éreztem a testemet, csak ott feküdtem alatta kiszolgáltatottan.

Behunytam a szemem, és vártam, hogy vége legyen annak, ami még el sem kezdődött. Miután mindketten szinte letépte a ruhát, egy percig sem habozott.
Azt a feszítő fájdalmat, amit akkor a szer tompított, bár így is éreztem, elképzelni nem lehet. Mélyen töltött ki, ahogy érzékien, már-már gyengéden, és lassan mozgott. 

- Nagyon fáj. - mondtam elhaló hangon, de mint egy állat, csak ment az ösztönei után, és az élvezetre koncentrált. A fájdalom nem múlt, sőt egyre inkább feszített, és erre rásegített az is, hogy nyakamat olyan erősen szívogatta, hogy már félájultan feküdtem alatta. Amikor minden elsötétült....

*********************************************************************************

Természetesen nem tudom mikor keltem fel, időérzékem a nullával volt egyenlő. Fejem sajgott, és nehezen vettem a levegőt.  Kinyitottam a szemem, és lustán körbepásztáztam a szobát. Egyedül. Odalent tompa fájdalmat éreztem, ezzel eszembe juttatva a tegnap történteket. Hiretelen mérhetetlen harag gyúlt bennem. Nem csak Pete, hanem mindenki iránt. Hogy süllyedhettem ideáig? Hogy tehették ezt? Hogy merték tönkretenni az életemet? Kezeim ökölbe szorultak, állkapcsom megfeszült, ahogy próbáltam kiegyenlíteni a légzésem. Nehezen ment. A takarót ledobtam magamról, majd a földön heverő ruháimhoz igyekeztem.
- A fenébe. - kerestem szitkozódva a felsőmet, miközben már minden ruhadarab rajtam volt, azon kívül.
Miután azt is előkotortam az ágy alól, idegesen, most már felöltözve indultam meg a lépcső fele. Lendületem megtörhetetlen volt egészen addig, amíg az ajtó erős rántásom ellenére se nyílt ki.
- Ez nem igaz! - fújtattam ismét, és dörömbölni kezdtem.
De hiába kiabáltam, dörömböltem, semmi. A végén már a fejemet vertem az ajtóba, majd feladtam, és vissza lementem a "szobámba". Megpróbálkoztam a hatalmas vas ajtóval is, de úgy szint zárva volt. Ötletem nem volt, hogy mit kezdjek, így visszadőltem az ágyamba, és magamban mérlegelni kezdtem.
Sokáig gondolkoztam, rengeteg dolog felmerült bennem. Elsősorban az, hogy Pete ezt még nagyon megbánja. Így lealacsonyítani egy nőt...És nem csak lelkileg, de fizikailag is eléggé megtörtem. Minden mozdulatom fájt, a fájdalmas nyomoktól a nyakamban nem is beszélve. Szerencsére tükörrel még nem találkoztam, így külsőleg nem tudtam megállapítani az állapotom. 
Mindenesetre elhatároztam, hogy engem már az sem érdekel, ha bajom esik, de akkor is bosszút állok, akkor is minden válaszra megkapom a kérdésem. Csak egy olyan személy kell, aki hasonló lelki világú, mint én, hogy könnyen megtörjön. Sokáig agyaltam, mire rájöttem, hogy legközelebb mégiscsak egy lányt csalogathatok magamhoz. Fejen csaptam magam a hirtelen felismerés miatt, és halkan szitkozódva vettem utam újra a lépcső felé.
És ismét dörömbölni kezdtem, ismét semmit válasz. Némi töprengés után kinéztem a kulcslyukon. A fényekből ítélve, már erősen esteledett. Ennyit aludtam volna?
Tehetetlenségemben visszasétáltam az ágyhoz, és elterültem rajta. Rendben, ha senki nem válaszol, akkor pihenek egy kicsit. Van mit kipihenni.

23.rész.:What now?:.

Ajkaimat hevesen falta, nyelve szinte sóvárgott a bejutásért, de nem adtam meg neki. Fejemet erőszakosan elfordítottam, de erős fogásából - a csípőmön -  nem tudtam szabadulni. Mintha semmi sem történt volna, a nyakamat kezdte el csókolgatni, és apró puszikkal ellepni, miközben teljesen a falnak nyomott.

- Engedj már el. - nyöszörögtem, kezemmel a mellkasát püföltem.

- Magadnak mondasz ellent. - duruzsolta a fülembe, mire hevesen megráztam a fejem. Testem minden egyes porcikája vágyott arra, hogy számat az övére helyezzem, mert rohadt jól csókolt. Basszus Letti!

- Nem és nem! Hagyjál már!  - kiáltottam el magam, de ismét megcsókolt.

- Csak élvezd azt a kibaszott csókot. - motyogta a számba, de én összesorítottam ajkaimat, és erősen lehunytam a szemeimet. Ajkát ütemesen mozgatta, kezét a fenekemre csúsztatta, mire egy apróbb nyögés szaladt ki a számon, amire egy pimasz mosoly kúszott az arcára.

- Nem áll szándékomban élvezni. - ráztam meg a fejem idegesen, és egy hirtelen mozdulattal kibújtam szorításából, majd a következményekkel nem számolva kifutottam a szobából, de hamar egy erős mellkasba ütköztem.

- Hová-hová? - nézett le rám Aaron, miközben erős kezét a csuklóim köré fonta, ezzel megakadályozva a menekülést.

- Le. - biccentettem a fejemmel a lépcső aljában levő ajtóhoz. Aaron először rám, majd mögém nézett. Tudtam, hogy Pete ott állt, így reméltem, hogy Aaron segít.

- Jó, de Pete is megy veled. - zárta le a témát. Aaron nagyon okos. Ezt most megtudhattam. Teljesítette a kérésem, mégsem segített. Szuper.

Nagy sóhajjal vettem a lépcsőfokokat lefelé, tudván, hogy mögöttem van Pete. A gyűrődött ágyhoz léptem a sarokba, majd keresztbefont karral leültem rá. Pete előttem állt egy hatalmas, győzedelmes mosollyal. Nem volt kedvem az önelégült arcát nézni, így magamra húzva a nagy takarót, a fal felé fordultam.

- Most mit csinálsz? - érdeklődött.

- Jógázom. - dünnyögtem a párnába csukott szemmel.

- Nem engedtem meg, hogy aludj.

- Miért kéne az engedélyed? - röhögtem el magam.

- Mert azt mondtam. Letti, azonnal állj fel. - kezdett begurulni, valószínűleg nincs hozzászokva, hogy valaki ellent mondjon neki.

- Nem akarok. - nyöszörögtem. Végülis késő délután volt, és nagyon sok minden történt ma. - Haza akarok menni! - fúrtam bele a fejem a párnába még jobban, szemeim megteltek könnyel.

Hirtelen minden honvággyal teli gondolatom szíven csapott. Adamre gondoltam. Arra, hogy milyen boldog életem volt, és mennyit sírtam akkor is a bajaim miatt. Azt hittem akkor, hogy nincs is rosszabb annál, hogy megbántott a pasim, hogy rossz jegyet kapok, vagy hogy összeveszek a legjobb barátnőmmel. Ezeket a dolgokat csak most tudtam magamban értékelni. Sokkal rosszabb itt, és az ittlétnél is borzasztóbb a gondolat, hogy talán soha többet nem lehet normális életem. Miért nem öltek meg? Sokkal, de sokkal jobb lett volna. Biztos vagyok benne, hogy öltek már nőt, akkor miért pont én vagyok a kivétel? Úgy gondolom sose voltam gonosz, sose voltam rosszindulatú, mégis ide kerültem... Valószínűleg a 2 héten belül bekövetkező nagy 18. szülinapomon is itt leszek. Ha addig nem sikerül megszöknöm, vagy legalább választ találnom erre a sok kérdésre....Mit beszélt Kyle és Brad a lépcsőfordulóban? Mi közöm van nekem ehhez a "munkához"? Miért vagyok én "más téma" Brad szerint? Mi a konfliktus tárgya Brad és Oliver között? Vajon Amanda önként állt be hozzájuk? Vagy őt is kényszerítették, de beletörődött? Én sosem tudnék beletörődni....

E gondolatokra egyre keservesebben zokogtam, Pete pedig csak hallgatta.

- Ne...ne sírj már, mint egy kislány. - próbálta beszólásként előadni, de hallottam a hangján, hogy belegondolt a helyzetemben.

- Képzeld még az vagyok. - szipogtam. - Egy kislány, aki a nem létező otthonában akar lenni, a nem halott anyjával beszélgetni, miközben eszébe se jutnak olyan dolgok, amik itt mennek. - mondtam remegő hangon, mire leült az ágyamra, és....és átölelt.

Megnyugtatott cselekedete. Egyrészt, mert szükségem volt most egy ölelésre, másrészt pedig örültem, hogy ennél rosszabb szándékai most nincsenek.

- Ha tudnád az igazat, még boldog is lennél itt. - suttogta sóhajtva.

- Mi az igazság? - kértem számon halkan,de csak lemondóan megrázta a fejét. - Hát ez az! Ha senki nem mondja el, akkor hogyan legyek boldog? - fúrtem újra a fejem a párnába, ő pedig hasra feküdt mellettem. Az egyszemélyes ágyon el lehet képzelni, hogy milyen közel jött hozzám, hogy elférjünk...

- Ha itt lesz az ideje, megtudod.

- Mikor lesz itt az ideje? - motyogtam.

- Ha itt lesz. - mosolyodott el halványan, mire nagyot sóhajtottam.

- És most? Most mi lesz? - kérdeztem leginkább magamtól.

- Most folytatunk mindent tovább. Nem fog semmi se változni. Most tűrhető vagyok, de nem ez az igazi oldalam, hidd el. Az ilyen álcákat a munkám miatt fejlesztettem ki. Tudok kedves, romantikus lenni, de csak azzal, akitől akarok valamit. - suttogta rekedtes hangon a fülembe. - Ne szokj ehhez hozzá. - állt fel, majd hangosabban folytatta. - Most hagylak. Este jövök.

- Mi van? - emeltem feljebb hangom hitetlenül. Mi az, hogy este? Nyolc óra van! Akkor mi neki az este? És minek jön?

- Majd éjfél körül. - kiáltott vissza nevetve, mire utána vágtam a párnát, de addigra már felment a lépcsőn, így nem találtam el.

Szóval még egy álca. Soha senki nem adja önmagát. Csak én vagyok ilyen naiv. De ez meg fog változni!

- Ezt nem hiszem el. - dőltem vissza az ágyamra, a fejemet fogva.Sürgősen el kell innen mennem!

Oldalra sandítottam, és nem akartam elhinni amit látok. A nagy fémajtó nyitva volt. Egy percig nem haboztam, rögtön felálltam, és határozott léptekkel indultam oda, miközben utolsó könnycseppjeimet is letöröltem. Beléptem az ajtón, és lassan behajtottam magam mögött az ajtót, ami egy hangos kattanással be is zárult. Hiába próbáltam kinyitni, már nem lehetett, ugyanis oldalt ugyanúgy ott volt az ujjlenyomat ellenőrző rendszer. Remek!

Sóhajtva fordultam meg, hogy körülnézzek. Az egész hely körülbelül 5x5 méter volt, velem szemben pedig egy lift. Vállat rántva nyomtam meg a hívó gombot. Miután beszálltam, sokáig filóztam, hogy hova menjek. Mivel nyitva felejtették az ajtót, így valamelyikőjük biztos itt van valahol.De melyik emeleten? A gombok -2 és 2 között sorakoztak fel. A fejemben elképzelve a házat, rájöttem, hogy most vagyunk a földszinten. A lépcsőn felsétálva voltunk az 1. emeleten, ahol Aaron "szobája" is volt. Eggyel feljebb pedig már csak a tetőtér van. Mivel a szökés az eredeti terv, és repülni nem tudok, így inkább találomra megnyomtam a legalsó gombot: -2. Gondolván, hogy a parkoló féleségük eggyel feljebb van. A lift olyan gyorsan indult el, hogy meg kellett támaszkodnom, hogy ne essek el. Másodpercek alatt leérkeztünk, és ezt a szerkezet egy apró csilingeléssel jelezte. Kinyílt a ajtó, elém pedig egy laboratórium tárult, teljesen üresen. Nagyon örültem, hogy egyedül vagyok.

Minden teljesen fehér volt, az asztalokon különböző kütyük voltak, amiket inkább csak szemmel vizsgáltam. Ebből a helységből több ajtó is nyílt, de én ahhoz tartottam, ami felett egy zöld "exit" feliratocska volt.Ennyire egyszerű lenne szökni? Hát közel sem....

22.rész.:First kiss:.

Tehetetlenségemet mi mással töltöttem volna, mint a titkos ajtó tanulmányozásával. Először csak megálltam előtte, és félre-félrebillentett fejjel bámultam a fémajtót. Lopva az ujjlenyomat ellenőrzőre pillantottam, majd vissza az ajtóra. Végül vállat rántva léptem oda a berendezéshez, és megböktem az érzékelőjét, mire az nagyon hangos szirénázásba kezdett. Gondolkodás nélkül futottam oda az ágyamhoz, majd a takaró  alábújva, a lábamat felhúzva, "meglepődötten" néztem az ajtóra. Ekkor lépett be az egyik srác, akit látomásból ismertem, mert Aaronnal jelent meg. Mögötte Amanda sietett. A srác odament az irritáló hangú tárgyhoz, majd egy rövid kód nyomkodása után megszüntette a zajt.

- Mi volt ez? - húzta fel a fél szemöldökét Amanda rám nézve.

- Én hozzá se nyúltam. - ingattam a fejem ártatlanul.

- Magától nem szólal meg. - tette csípőre a kezét, és a srác is mellé állt, számon kérő tekintettel.

- De nem én voltam! - röhögtem el magam kínosan.

- Szerinted inkább engedjük ki, mielőtt még kárt tesz a rendszerben. - mondta a srác Amandának.

- De nem én voltam! - próbáltam bizonygatni, de mintha ott sem lettem volna.

- Pete? - harapta be az alsó ajkát a lány, kérdőn meredve a srácra.

- Megoldjuk. - legyintett, majd intett a fejével, hogy menjek oda.

- Inkább maradok. - vetettem fel halkan.

- Nem kérdés volt, hanem utasítás. - mondta szigorúan a srác. Na, bazdmeg, egy parancsolgató. Ez hiányzott nekem.

- Még valamit őrnagy? - mosolyodtam el gúnyosan, Amanda pedig kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Amanada szólj Aaronnak, hogy Miss "visszaszájalok kisasszony" velem lesz.

- Megyek. - indult el gyorsan Amanda. Furcsa volt, hogy így viselkedik. A fiúk talán ezt várják el Adele-től és tőlem? Hogy első szavukra ugorjunk? Ezt akarnák? Akkor nem lenne köztünk semmi gond?

- Jössz? - indult el a lépcső felé komótosan a srác.

- Ez most kérdés volt, vagy utasítás? - vigyorodtam el győzedelmesen, mire megforgatta a szemét.

- Amit én mondok neked, az vedd mindig utasításnak. - szögezte el. Oké, nincs humorérzéke.

Végül sóhajtva utána indultam. Miután felmentünk a lépcsőn, a bejárat felé vette az irányt, így kénytelen voltam követni az utcáig. Néha hátrapillantott, hogy követem-e, de egészen a villa előtti széles járdáig hozzám se szólt.

- Hova megyünk? - kérdeztem, amikor végre bevárt, egy utca közepén.

- Sétálunk. - rántott vállat, majd hirtelen elvigyorodott. - Lásd a nívósabb negyedet a kém bázisok közül.

- Most ezt úgy mondod, mintha én akartam volna a nem nívósba kerülni. - ráztam a fejem értetlenül. Ekkor újra elindult, így én is mellé álltam, és sétáltam vele. Bár egymásra alig néztünk, mégis egymással beszéltünk. És miközben a szám a szavakat formálta, addig az agyam a szökési lehetőségeket kereste, mert nyílt utcán igen sok volt. Aztán beugrott, hogy megéri-e egyáltalán elszökni? Ha nem ők kapnak el, akkor Bradék. És két banda elől menekülni, egyenlő a halállal, és a lehetetlenséggel.

- Ezt hogy érted? - ráncolta a szemöldökét, és végre győztesnek éreztem magam, amiért valami olyat tudok, amit más nem. És ilyen érzésben már rég volt részem.

- Ja, hogy neked nem mondták? - bólintottam sejtelemesen.

- Mit? - rázta a fejét értetlenül.

- Mit is mondtál? Hogy hívnak? - tereltem a témát.

- Most ez nem érdekes. Mit nem tudok? - fordult felém egy pillanatra, de sétált is tovább.

- Elmondom, ha megteszel nekem valamit. - alkudoztam izgatottan, de egyből elnevette magát.

- Így is, úgy is megtudom, úgyhogy nekem ne szabjál ultimátumokat.

Hát ez nem jött be...

- Szóval. - sóhajtottam. - Nem tudtad, hogy engem elraboltak? - fordultam felé.

- Öhm. - vakarta meg a tarkóját. - Nem. Viszont akkor visszaviszlek. - fordult 180 fokot, és vissza kezdett sétálni.

- Miért? - lépkedtem utána gyorsabban, míg be nem értem, utána együtt sétáltunk tovább.

- Mert nem akarom, hogy elszökj. - szögezte el, ezzel lezárva a témát.

- Hogy is hívnak? - vontam fel a szemöldököm, mert a nevét még nem hallottam.

- Kevin. És te Letti. Örvendek a találkozásnak. - vigyorodott el, néha-néha rám pillantva.

Gyönyörű bemutatkozás volt....

Pár perc alatt visszaértünk, és miután beértünk az ajtón, intett két srácnak, akik a házban lődörögtek, hogy figyeljenek rám. De nem zárt be lentre. sokáig szemeztem a bejárati ajtóval, de amikor tekintetem összeakadt az engem vigyázó srácok egyikével, ki gyilkos szemekkel nézett, inkább meggondoltam magam, és a nappalival szembeni ajtóhoz sétáltam. Miután benyitottam, legszívesebben be is csuktam volna. Konkrétan Oliver, Amanda, Aaron, és még egy ismeretlen srác is ott ült, és beszélgettek. A hely hasonlított egy tárgyaló teremhez, ahol Oliver - hallomásom szerint - a mai akcióról beszélt. Elképzelésemhez híven, inkább megfordultam, és ki akartam lépni, de a srác utánam szólt.

- Ó, itt is vagy! Maradj csak! - mosolygott szélesen, de ijedten megráztam a fejem.

- Dehogy maradok... - hőköltem hátra, de a két srác, akik eddig kísértek, keresztbe fogtak, és visszatoltak Oliver elé.

- Szóval ő Letti. - fogta meg a vállam a srác, feltételeztem, hogy nem Amandának és Aaronnak szólt a bemutatás. De akkor ki a harmadik srác?

- Ő Pete. - vigyorodott el szélesen Aaron az ismeretlen srác felé biccentve, aki úgy méregetett, mint egy darab húst.

Pete a mutató ujjával körzött egyet, mire Oliver a vállamnál fogva megfordított, és mikor pár másodperc után rájöttem, hogy ez miért jó Petenek - fiúk… - , hasba vágtam Olivert, és el akartam hagyni a helyet, de a két fiú újra közre fogott. Hiába ellenkeztem kézzel-lábbal, visszarángattak a srác mellé. Pete arcán egy undorító, széles vigyor volt. Ekkor jobban szemügyre vettem a srácot. Szőke haja kissé a szemébe lógott, zöld szemei szinte világítottak. Kihívó arcán folytonosan ott terült el a győztes vigyor. Hirtelen komoly arccal Aaronra, aki vette a célzást, és a többiekkel együtt kimentek, ezzel kettesbe hagyva ezzel a félistennel. Te jó isten, mit beszélek!

Felállt, és mellém sétált. Közvetlenül előttem pár centivel megállt, és mélyen a szemembe nézve elmosolyodott.

- Tudod. Nálatok az a szokás, hogy a lányok a csalik az akcióknál. Itt én vagyok ez.

- A lány?! - vontam fel a fél szemöldököm, visszafojtva a röhögésem.

- Nem. - lépett közelebb, majd csábító hangon a fülembe suttogott. - Nagyon vicces lány vagy te.

- Mielőtt elraboltak, sokat néztem stand upot. - vigyorodtam el, és egy kicsi hátrébb léptem, de abban a pillanatban megragadta a derekam, és közelebb húzott magához, így a testünk teljesen összesimult.

- Én mindig elérem, amit akarok. És most te a vagy a kiválasztott. - és ezután hirtelen szájait az enyémekre helyezte, és érzékien megcsókolt.

Ismétlem, megcsókolt.