24. rész .:Drug:.

Én nem is tudom, hogy mit mondjak...Nagyon sajnálom. Többet nem lesz ilyen! Szeretlek titeket!<3 Már most elkezdtem írni a következő részt:/:

 

Hát közel sem....

- Mit csinálsz? - hallottam egy rekedtes hangot magam mögött.

Hirtelen megálltam, és reszketve fordultam a hang irányába.

A liftnek támaszkodva egy srácot láttam. Tetoválás húzódott végig a karjain, amiket a fekete pólója látszani engedett izmos karjain. Nyakán egy kémiai védőszemüveg lógott, fél kezén pedig egy steril, fehér kesztyű. Kérdő tekintettel, lazán támaszkodva méregetett.

- Szent isten, hányan vagytok! - túrtam bele a hajamba...

- Megtennéd, hogy távozol? Nem tudom ki vagy, nem is érdekel, valószínűleg te vagy a Black lány. Leszarom. - mondta a szemembe nézve. - Csak húzz el a laboromból.

- Megyek. - motyogtam, és a lift felé indultam, majd megnyomtam a 0-ás gombot. Mielőtt bezáródott a liftajtó, még láttam, hogy egy mikroszkóphoz sétál, és egy halvány mosollyal jegyzetelni kezdett.

Reménytelenül tértem vissza arra a helyre, ahonnan 10 perce indultam. Fáradtan dőltem le az ágyra, arcomat pedig a párnámba nyomtam. Nem sírtam, csak el voltam fáradva, és bármennyire is fájt, a szökést ismét elhalasztottam. Belefáradtam ebbe az egészbe...

************************************************************************************
- Letti....Letti! - pisszegett valaki. Hunyorítva pislogtam párat, mire kiélesedett előttem Amanda alakja, mögötte pedig Peteré. Na, csak nem éjfél van. Mindketten mostanra ígérték a látogatást.

- He? - ültem fel végigsimítva a hajamon, elképzelni se tudtam, hogy hogy nézek ki.

- Hoztam kaját. - ült le az ágyamra, míg Peter rezzenéstelen arccal, várakozva meredt ránk.

- Köszi. - motyogtam hálásan, mire Amanda sóhajtva lesütötte a szemét. 

Értetlenül vettem át tőle a gyors kajáldás zacskót, majd majszolgatni kezdtem a benne levő szendvicset.

Amanda lehajtott fejjel távozott a szobából. Unottan ettem tovább a szendvicsem, miközben farkasszemet néztem Peterrel. Mire vár? Mit akar? 

Hirtelen rosszul lettem, a kaját letettem a mellettem levő zacskóra, és megkapaszkodtam az ágy szélébe, úgy szédültem. Peterből már 4 volt, de azt láttam, hogy közeledni kezd. Az erős zsibbadó érzés arra késztetett, hogy hátradőljek, így csak a plafont láttam.

- Na, végre. - hallottam meg a fiú távoli hangját.

- Mi? - nyögtem fel értetlenül, és ezzel egy időben teljesen kitisztult a kép, mindent jól láttam, viszont a végtagjaim úgy elzsibbadtak, hogy nem bírtam őket mozgatni. - Mi ez?

- Ez egy erős drog. - morogta, miközben lazán a csípőmre ült, döbbenten néztem rá.

- Hogy mi?! - pislogtam döbbenten. Szemem a kezemre villantak, majd próbáltam azt felemelni. Nem sikerült. Visszanéztem a csípőmön ülő Peterre, aki önelégült vigyorral meredt rám.

- Szállj le rólam! - sziszegtem.

- Jelenleg nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass. - morogta a fülembe.

- Peter. Szállj. Le. Rólam . -mondtam most már inkább félelemmel a hangomban, tehetetlenül. Majd hirtelen leesett. - A szendvicsben volt, igaz?! De miért?

- Mert nem hagytad volna, és nincs kedvem harcolni. - suttogta kéjesen, halkan, majd száját hirtelen az enyémre tapasztotta. Ajkai finoman simogatták az enyémet, míg keze a mellkasomon vándorolt felfelé.Fejemet hirtelen elkaptam, és minden erőmet összegyűjtve felemeltem a jobb kezem, ám eltolni a fiút már nem tudtam.

- Hagyd abba. - nyöszörögtem, de ő egyre inkább csak a nyakamat csókolgatta. Gyorsabban kapkodtam a levegőt, egy pillanatra abbahagytam az ellenkezést, és engedtem a vágyaimnak. Fejemet hátradöntöttem, így Peter a nyelvével egy vékony csíkot húzott az állam alatt.
Keze az övével babrált, amitől kezdtem megijedni. Hirtelen észbe kaptam, és amennyire jelenlegi helyzetem engedte, ellenkezni, kapálózni kezdtem. Nem éreztem a testemet, csak ott feküdtem alatta kiszolgáltatottan.

Behunytam a szemem, és vártam, hogy vége legyen annak, ami még el sem kezdődött. Miután mindketten szinte letépte a ruhát, egy percig sem habozott.
Azt a feszítő fájdalmat, amit akkor a szer tompított, bár így is éreztem, elképzelni nem lehet. Mélyen töltött ki, ahogy érzékien, már-már gyengéden, és lassan mozgott. 

- Nagyon fáj. - mondtam elhaló hangon, de mint egy állat, csak ment az ösztönei után, és az élvezetre koncentrált. A fájdalom nem múlt, sőt egyre inkább feszített, és erre rásegített az is, hogy nyakamat olyan erősen szívogatta, hogy már félájultan feküdtem alatta. Amikor minden elsötétült....

*********************************************************************************

Természetesen nem tudom mikor keltem fel, időérzékem a nullával volt egyenlő. Fejem sajgott, és nehezen vettem a levegőt.  Kinyitottam a szemem, és lustán körbepásztáztam a szobát. Egyedül. Odalent tompa fájdalmat éreztem, ezzel eszembe juttatva a tegnap történteket. Hiretelen mérhetetlen harag gyúlt bennem. Nem csak Pete, hanem mindenki iránt. Hogy süllyedhettem ideáig? Hogy tehették ezt? Hogy merték tönkretenni az életemet? Kezeim ökölbe szorultak, állkapcsom megfeszült, ahogy próbáltam kiegyenlíteni a légzésem. Nehezen ment. A takarót ledobtam magamról, majd a földön heverő ruháimhoz igyekeztem.
- A fenébe. - kerestem szitkozódva a felsőmet, miközben már minden ruhadarab rajtam volt, azon kívül.
Miután azt is előkotortam az ágy alól, idegesen, most már felöltözve indultam meg a lépcső fele. Lendületem megtörhetetlen volt egészen addig, amíg az ajtó erős rántásom ellenére se nyílt ki.
- Ez nem igaz! - fújtattam ismét, és dörömbölni kezdtem.
De hiába kiabáltam, dörömböltem, semmi. A végén már a fejemet vertem az ajtóba, majd feladtam, és vissza lementem a "szobámba". Megpróbálkoztam a hatalmas vas ajtóval is, de úgy szint zárva volt. Ötletem nem volt, hogy mit kezdjek, így visszadőltem az ágyamba, és magamban mérlegelni kezdtem.
Sokáig gondolkoztam, rengeteg dolog felmerült bennem. Elsősorban az, hogy Pete ezt még nagyon megbánja. Így lealacsonyítani egy nőt...És nem csak lelkileg, de fizikailag is eléggé megtörtem. Minden mozdulatom fájt, a fájdalmas nyomoktól a nyakamban nem is beszélve. Szerencsére tükörrel még nem találkoztam, így külsőleg nem tudtam megállapítani az állapotom. 
Mindenesetre elhatároztam, hogy engem már az sem érdekel, ha bajom esik, de akkor is bosszút állok, akkor is minden válaszra megkapom a kérdésem. Csak egy olyan személy kell, aki hasonló lelki világú, mint én, hogy könnyen megtörjön. Sokáig agyaltam, mire rájöttem, hogy legközelebb mégiscsak egy lányt csalogathatok magamhoz. Fejen csaptam magam a hirtelen felismerés miatt, és halkan szitkozódva vettem utam újra a lépcső felé.
És ismét dörömbölni kezdtem, ismét semmit válasz. Némi töprengés után kinéztem a kulcslyukon. A fényekből ítélve, már erősen esteledett. Ennyit aludtam volna?
Tehetetlenségemben visszasétáltam az ágyhoz, és elterültem rajta. Rendben, ha senki nem válaszol, akkor pihenek egy kicsit. Van mit kipihenni.

23.rész.:What now?:.

Ajkaimat hevesen falta, nyelve szinte sóvárgott a bejutásért, de nem adtam meg neki. Fejemet erőszakosan elfordítottam, de erős fogásából - a csípőmön -  nem tudtam szabadulni. Mintha semmi sem történt volna, a nyakamat kezdte el csókolgatni, és apró puszikkal ellepni, miközben teljesen a falnak nyomott.

- Engedj már el. - nyöszörögtem, kezemmel a mellkasát püföltem.

- Magadnak mondasz ellent. - duruzsolta a fülembe, mire hevesen megráztam a fejem. Testem minden egyes porcikája vágyott arra, hogy számat az övére helyezzem, mert rohadt jól csókolt. Basszus Letti!

- Nem és nem! Hagyjál már!  - kiáltottam el magam, de ismét megcsókolt.

- Csak élvezd azt a kibaszott csókot. - motyogta a számba, de én összesorítottam ajkaimat, és erősen lehunytam a szemeimet. Ajkát ütemesen mozgatta, kezét a fenekemre csúsztatta, mire egy apróbb nyögés szaladt ki a számon, amire egy pimasz mosoly kúszott az arcára.

- Nem áll szándékomban élvezni. - ráztam meg a fejem idegesen, és egy hirtelen mozdulattal kibújtam szorításából, majd a következményekkel nem számolva kifutottam a szobából, de hamar egy erős mellkasba ütköztem.

- Hová-hová? - nézett le rám Aaron, miközben erős kezét a csuklóim köré fonta, ezzel megakadályozva a menekülést.

- Le. - biccentettem a fejemmel a lépcső aljában levő ajtóhoz. Aaron először rám, majd mögém nézett. Tudtam, hogy Pete ott állt, így reméltem, hogy Aaron segít.

- Jó, de Pete is megy veled. - zárta le a témát. Aaron nagyon okos. Ezt most megtudhattam. Teljesítette a kérésem, mégsem segített. Szuper.

Nagy sóhajjal vettem a lépcsőfokokat lefelé, tudván, hogy mögöttem van Pete. A gyűrődött ágyhoz léptem a sarokba, majd keresztbefont karral leültem rá. Pete előttem állt egy hatalmas, győzedelmes mosollyal. Nem volt kedvem az önelégült arcát nézni, így magamra húzva a nagy takarót, a fal felé fordultam.

- Most mit csinálsz? - érdeklődött.

- Jógázom. - dünnyögtem a párnába csukott szemmel.

- Nem engedtem meg, hogy aludj.

- Miért kéne az engedélyed? - röhögtem el magam.

- Mert azt mondtam. Letti, azonnal állj fel. - kezdett begurulni, valószínűleg nincs hozzászokva, hogy valaki ellent mondjon neki.

- Nem akarok. - nyöszörögtem. Végülis késő délután volt, és nagyon sok minden történt ma. - Haza akarok menni! - fúrtam bele a fejem a párnába még jobban, szemeim megteltek könnyel.

Hirtelen minden honvággyal teli gondolatom szíven csapott. Adamre gondoltam. Arra, hogy milyen boldog életem volt, és mennyit sírtam akkor is a bajaim miatt. Azt hittem akkor, hogy nincs is rosszabb annál, hogy megbántott a pasim, hogy rossz jegyet kapok, vagy hogy összeveszek a legjobb barátnőmmel. Ezeket a dolgokat csak most tudtam magamban értékelni. Sokkal rosszabb itt, és az ittlétnél is borzasztóbb a gondolat, hogy talán soha többet nem lehet normális életem. Miért nem öltek meg? Sokkal, de sokkal jobb lett volna. Biztos vagyok benne, hogy öltek már nőt, akkor miért pont én vagyok a kivétel? Úgy gondolom sose voltam gonosz, sose voltam rosszindulatú, mégis ide kerültem... Valószínűleg a 2 héten belül bekövetkező nagy 18. szülinapomon is itt leszek. Ha addig nem sikerül megszöknöm, vagy legalább választ találnom erre a sok kérdésre....Mit beszélt Kyle és Brad a lépcsőfordulóban? Mi közöm van nekem ehhez a "munkához"? Miért vagyok én "más téma" Brad szerint? Mi a konfliktus tárgya Brad és Oliver között? Vajon Amanda önként állt be hozzájuk? Vagy őt is kényszerítették, de beletörődött? Én sosem tudnék beletörődni....

E gondolatokra egyre keservesebben zokogtam, Pete pedig csak hallgatta.

- Ne...ne sírj már, mint egy kislány. - próbálta beszólásként előadni, de hallottam a hangján, hogy belegondolt a helyzetemben.

- Képzeld még az vagyok. - szipogtam. - Egy kislány, aki a nem létező otthonában akar lenni, a nem halott anyjával beszélgetni, miközben eszébe se jutnak olyan dolgok, amik itt mennek. - mondtam remegő hangon, mire leült az ágyamra, és....és átölelt.

Megnyugtatott cselekedete. Egyrészt, mert szükségem volt most egy ölelésre, másrészt pedig örültem, hogy ennél rosszabb szándékai most nincsenek.

- Ha tudnád az igazat, még boldog is lennél itt. - suttogta sóhajtva.

- Mi az igazság? - kértem számon halkan,de csak lemondóan megrázta a fejét. - Hát ez az! Ha senki nem mondja el, akkor hogyan legyek boldog? - fúrtem újra a fejem a párnába, ő pedig hasra feküdt mellettem. Az egyszemélyes ágyon el lehet képzelni, hogy milyen közel jött hozzám, hogy elférjünk...

- Ha itt lesz az ideje, megtudod.

- Mikor lesz itt az ideje? - motyogtam.

- Ha itt lesz. - mosolyodott el halványan, mire nagyot sóhajtottam.

- És most? Most mi lesz? - kérdeztem leginkább magamtól.

- Most folytatunk mindent tovább. Nem fog semmi se változni. Most tűrhető vagyok, de nem ez az igazi oldalam, hidd el. Az ilyen álcákat a munkám miatt fejlesztettem ki. Tudok kedves, romantikus lenni, de csak azzal, akitől akarok valamit. - suttogta rekedtes hangon a fülembe. - Ne szokj ehhez hozzá. - állt fel, majd hangosabban folytatta. - Most hagylak. Este jövök.

- Mi van? - emeltem feljebb hangom hitetlenül. Mi az, hogy este? Nyolc óra van! Akkor mi neki az este? És minek jön?

- Majd éjfél körül. - kiáltott vissza nevetve, mire utána vágtam a párnát, de addigra már felment a lépcsőn, így nem találtam el.

Szóval még egy álca. Soha senki nem adja önmagát. Csak én vagyok ilyen naiv. De ez meg fog változni!

- Ezt nem hiszem el. - dőltem vissza az ágyamra, a fejemet fogva.Sürgősen el kell innen mennem!

Oldalra sandítottam, és nem akartam elhinni amit látok. A nagy fémajtó nyitva volt. Egy percig nem haboztam, rögtön felálltam, és határozott léptekkel indultam oda, miközben utolsó könnycseppjeimet is letöröltem. Beléptem az ajtón, és lassan behajtottam magam mögött az ajtót, ami egy hangos kattanással be is zárult. Hiába próbáltam kinyitni, már nem lehetett, ugyanis oldalt ugyanúgy ott volt az ujjlenyomat ellenőrző rendszer. Remek!

Sóhajtva fordultam meg, hogy körülnézzek. Az egész hely körülbelül 5x5 méter volt, velem szemben pedig egy lift. Vállat rántva nyomtam meg a hívó gombot. Miután beszálltam, sokáig filóztam, hogy hova menjek. Mivel nyitva felejtették az ajtót, így valamelyikőjük biztos itt van valahol.De melyik emeleten? A gombok -2 és 2 között sorakoztak fel. A fejemben elképzelve a házat, rájöttem, hogy most vagyunk a földszinten. A lépcsőn felsétálva voltunk az 1. emeleten, ahol Aaron "szobája" is volt. Eggyel feljebb pedig már csak a tetőtér van. Mivel a szökés az eredeti terv, és repülni nem tudok, így inkább találomra megnyomtam a legalsó gombot: -2. Gondolván, hogy a parkoló féleségük eggyel feljebb van. A lift olyan gyorsan indult el, hogy meg kellett támaszkodnom, hogy ne essek el. Másodpercek alatt leérkeztünk, és ezt a szerkezet egy apró csilingeléssel jelezte. Kinyílt a ajtó, elém pedig egy laboratórium tárult, teljesen üresen. Nagyon örültem, hogy egyedül vagyok.

Minden teljesen fehér volt, az asztalokon különböző kütyük voltak, amiket inkább csak szemmel vizsgáltam. Ebből a helységből több ajtó is nyílt, de én ahhoz tartottam, ami felett egy zöld "exit" feliratocska volt.Ennyire egyszerű lenne szökni? Hát közel sem....

22.rész.:First kiss:.

Tehetetlenségemet mi mással töltöttem volna, mint a titkos ajtó tanulmányozásával. Először csak megálltam előtte, és félre-félrebillentett fejjel bámultam a fémajtót. Lopva az ujjlenyomat ellenőrzőre pillantottam, majd vissza az ajtóra. Végül vállat rántva léptem oda a berendezéshez, és megböktem az érzékelőjét, mire az nagyon hangos szirénázásba kezdett. Gondolkodás nélkül futottam oda az ágyamhoz, majd a takaró  alábújva, a lábamat felhúzva, "meglepődötten" néztem az ajtóra. Ekkor lépett be az egyik srác, akit látomásból ismertem, mert Aaronnal jelent meg. Mögötte Amanda sietett. A srác odament az irritáló hangú tárgyhoz, majd egy rövid kód nyomkodása után megszüntette a zajt.

- Mi volt ez? - húzta fel a fél szemöldökét Amanda rám nézve.

- Én hozzá se nyúltam. - ingattam a fejem ártatlanul.

- Magától nem szólal meg. - tette csípőre a kezét, és a srác is mellé állt, számon kérő tekintettel.

- De nem én voltam! - röhögtem el magam kínosan.

- Szerinted inkább engedjük ki, mielőtt még kárt tesz a rendszerben. - mondta a srác Amandának.

- De nem én voltam! - próbáltam bizonygatni, de mintha ott sem lettem volna.

- Pete? - harapta be az alsó ajkát a lány, kérdőn meredve a srácra.

- Megoldjuk. - legyintett, majd intett a fejével, hogy menjek oda.

- Inkább maradok. - vetettem fel halkan.

- Nem kérdés volt, hanem utasítás. - mondta szigorúan a srác. Na, bazdmeg, egy parancsolgató. Ez hiányzott nekem.

- Még valamit őrnagy? - mosolyodtam el gúnyosan, Amanda pedig kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Amanada szólj Aaronnak, hogy Miss "visszaszájalok kisasszony" velem lesz.

- Megyek. - indult el gyorsan Amanda. Furcsa volt, hogy így viselkedik. A fiúk talán ezt várják el Adele-től és tőlem? Hogy első szavukra ugorjunk? Ezt akarnák? Akkor nem lenne köztünk semmi gond?

- Jössz? - indult el a lépcső felé komótosan a srác.

- Ez most kérdés volt, vagy utasítás? - vigyorodtam el győzedelmesen, mire megforgatta a szemét.

- Amit én mondok neked, az vedd mindig utasításnak. - szögezte el. Oké, nincs humorérzéke.

Végül sóhajtva utána indultam. Miután felmentünk a lépcsőn, a bejárat felé vette az irányt, így kénytelen voltam követni az utcáig. Néha hátrapillantott, hogy követem-e, de egészen a villa előtti széles járdáig hozzám se szólt.

- Hova megyünk? - kérdeztem, amikor végre bevárt, egy utca közepén.

- Sétálunk. - rántott vállat, majd hirtelen elvigyorodott. - Lásd a nívósabb negyedet a kém bázisok közül.

- Most ezt úgy mondod, mintha én akartam volna a nem nívósba kerülni. - ráztam a fejem értetlenül. Ekkor újra elindult, így én is mellé álltam, és sétáltam vele. Bár egymásra alig néztünk, mégis egymással beszéltünk. És miközben a szám a szavakat formálta, addig az agyam a szökési lehetőségeket kereste, mert nyílt utcán igen sok volt. Aztán beugrott, hogy megéri-e egyáltalán elszökni? Ha nem ők kapnak el, akkor Bradék. És két banda elől menekülni, egyenlő a halállal, és a lehetetlenséggel.

- Ezt hogy érted? - ráncolta a szemöldökét, és végre győztesnek éreztem magam, amiért valami olyat tudok, amit más nem. És ilyen érzésben már rég volt részem.

- Ja, hogy neked nem mondták? - bólintottam sejtelemesen.

- Mit? - rázta a fejét értetlenül.

- Mit is mondtál? Hogy hívnak? - tereltem a témát.

- Most ez nem érdekes. Mit nem tudok? - fordult felém egy pillanatra, de sétált is tovább.

- Elmondom, ha megteszel nekem valamit. - alkudoztam izgatottan, de egyből elnevette magát.

- Így is, úgy is megtudom, úgyhogy nekem ne szabjál ultimátumokat.

Hát ez nem jött be...

- Szóval. - sóhajtottam. - Nem tudtad, hogy engem elraboltak? - fordultam felé.

- Öhm. - vakarta meg a tarkóját. - Nem. Viszont akkor visszaviszlek. - fordult 180 fokot, és vissza kezdett sétálni.

- Miért? - lépkedtem utána gyorsabban, míg be nem értem, utána együtt sétáltunk tovább.

- Mert nem akarom, hogy elszökj. - szögezte el, ezzel lezárva a témát.

- Hogy is hívnak? - vontam fel a szemöldököm, mert a nevét még nem hallottam.

- Kevin. És te Letti. Örvendek a találkozásnak. - vigyorodott el, néha-néha rám pillantva.

Gyönyörű bemutatkozás volt....

Pár perc alatt visszaértünk, és miután beértünk az ajtón, intett két srácnak, akik a házban lődörögtek, hogy figyeljenek rám. De nem zárt be lentre. sokáig szemeztem a bejárati ajtóval, de amikor tekintetem összeakadt az engem vigyázó srácok egyikével, ki gyilkos szemekkel nézett, inkább meggondoltam magam, és a nappalival szembeni ajtóhoz sétáltam. Miután benyitottam, legszívesebben be is csuktam volna. Konkrétan Oliver, Amanda, Aaron, és még egy ismeretlen srác is ott ült, és beszélgettek. A hely hasonlított egy tárgyaló teremhez, ahol Oliver - hallomásom szerint - a mai akcióról beszélt. Elképzelésemhez híven, inkább megfordultam, és ki akartam lépni, de a srác utánam szólt.

- Ó, itt is vagy! Maradj csak! - mosolygott szélesen, de ijedten megráztam a fejem.

- Dehogy maradok... - hőköltem hátra, de a két srác, akik eddig kísértek, keresztbe fogtak, és visszatoltak Oliver elé.

- Szóval ő Letti. - fogta meg a vállam a srác, feltételeztem, hogy nem Amandának és Aaronnak szólt a bemutatás. De akkor ki a harmadik srác?

- Ő Pete. - vigyorodott el szélesen Aaron az ismeretlen srác felé biccentve, aki úgy méregetett, mint egy darab húst.

Pete a mutató ujjával körzött egyet, mire Oliver a vállamnál fogva megfordított, és mikor pár másodperc után rájöttem, hogy ez miért jó Petenek - fiúk… - , hasba vágtam Olivert, és el akartam hagyni a helyet, de a két fiú újra közre fogott. Hiába ellenkeztem kézzel-lábbal, visszarángattak a srác mellé. Pete arcán egy undorító, széles vigyor volt. Ekkor jobban szemügyre vettem a srácot. Szőke haja kissé a szemébe lógott, zöld szemei szinte világítottak. Kihívó arcán folytonosan ott terült el a győztes vigyor. Hirtelen komoly arccal Aaronra, aki vette a célzást, és a többiekkel együtt kimentek, ezzel kettesbe hagyva ezzel a félistennel. Te jó isten, mit beszélek!

Felállt, és mellém sétált. Közvetlenül előttem pár centivel megállt, és mélyen a szemembe nézve elmosolyodott.

- Tudod. Nálatok az a szokás, hogy a lányok a csalik az akcióknál. Itt én vagyok ez.

- A lány?! - vontam fel a fél szemöldököm, visszafojtva a röhögésem.

- Nem. - lépett közelebb, majd csábító hangon a fülembe suttogott. - Nagyon vicces lány vagy te.

- Mielőtt elraboltak, sokat néztem stand upot. - vigyorodtam el, és egy kicsi hátrébb léptem, de abban a pillanatban megragadta a derekam, és közelebb húzott magához, így a testünk teljesen összesimult.

- Én mindig elérem, amit akarok. És most te a vagy a kiválasztott. - és ezután hirtelen szájait az enyémekre helyezte, és érzékien megcsókolt.

Ismétlem, megcsókolt.

21.rész.:Aaron:.

- Amanda! - mondta az egyik. A lány hirtelen erősen megragadta a karom, és tovább ügyködött a kulccsal.

- Mindjárt. - válaszolt a Amanda, amikor végre kiniytotta az ajtót.

- Ne zárd be! - intett a lánynak. a másik két srác rögötn felment a lépcsőn, de előtte mindannyiuk tekintetét rajtam éreztem. A srác aki még ott állt előttünk 3 méterrel, nem nézett ki rosszul.  Ez már túl sok új ember nekem.

- A szobámba vidd fel, mindjárt megyek én is. - nézett végig rajtam a srác, majd bement egy ajtón.

- Jajaj. Ne haragudj. Ha nem látnak meg téged, nem lett volna ez. - harapdálta az ajkait. - Gyere! - biccentett a lépcső felé a fejével, én pedig bátortalanul követtem.

- Várj! Ki volt ez? - kérdeztem, de már a lépcső tetején volt, így gyorsabbra vettem lépteimet. - És minek kell a szobájába mennem? 

Amanda! - sziszegtem idegesen. - Ha nem mondod el, akkor neked kell beráncigálnod, mert én meg nem mozdulok. - fontam össze a karjaim ott, ahol voltunk, mire megforgatta a szemét.

- Nem mondhatom el, mert bajba fogok kerülni. Ők nem voltak ma ott, ilyen "kis" feladattal ők nem foglalkoznak. Egy bandában vannak Oliverrel, de ők sokkal durvábbak. Bradnél is durvábbak. - hajtotta le a fejét. - Figyelj! Éjfélkor lemegyek hozzád, és midnent elmondok. - kezdett egy ajtó felé ráncigálni.

- Le?! - akadtam ki az egyszerű igekötőn.

- Sok sikert! - lökött be egy ajtón, de mire megfordultam, már rámzárta az ajtót. Remek!

Óvatosan körbetekintettem a szobában. Hát nem úgy nézett ki, mint egy háló. Sőt! Olyan volt, mint ahova Bradék először vittek, talán még annál is rosszabb. Semmit nem láttam, még ablak se volt, csak tapógatózva kerestem villanykapcsolót, sikertelenül. Nekidőltem az egyik falnak, keresztbe fontam a karjaim, és vártam. Vártam a csodára...na jó, inkább valakire. Pontosabban a srácra, aki pár perc után jött csak fel. Ahogy kinyitotta az ajtót, beszivárgott egy kis fény, így gyorsan körbeszemléltem a helyiséget. Amint belépett, tapsolt kettőt, és lám! Egy gyér világítású izzó gyulladt fel a szoba közepén lelógva a palfonról.

- Ülj le! - mutatott a földre, miközben a szoba másik sarkába sétált egy székért, majd az megfordítva, átemelte a lábát rajta, így a támláának támaszkodva nézett rám. Kérdőn néztem körbe, végül ráemeltem a tekintetem.

- Hova? - vontam fel az egyik szemöldököm.

- Az ölembe, baszod. - emelte fel a hangját idegesen, így magamban megjegyeztem, hogy ne húzzam fel az agyát, mert labilisebb, mint Brad. Végül nem ültem le, csak a falnak dőlve, a karjaimat összefonva meredtem rá.

- Ez a te szobád? - néztem körbe a szememmel. - Szar lehet.

- Hogy hívnak? - kérdezte, nem is törődve az előző megjegyzésemmel.

- Letti.

- Blacknél vagy? - kérdezte, mire bólintottam. - Nekem azt mondták, hogy barna csaj fog jönni.

Először az futott át az agyamon, hogy milyen durva, hogy ők ezt már előre eltervezték, még azt is, hogy ki jön majd velük. Aztán hirtelen leesett.

- Adele?!

- Az volt a neve. - bólintott. - De megsebesült, mi meg nem vagyunk kórház, úgyhogy te voltál a B terv.

- Hogy van? - suttogtam, és újra magam előtt láttam a félájult Adele-t, akit Mark tuszkol be a kocsiba kétségbeesetten.

- Honnan tudjam?! - dörrent fel. - Csak két éjszakát kell itt kibírnod. Mondom a szabályokat.

- Te jó ég! - túrtam bele a hajamba motyogva.

- Első: mindig a házban maradsz. 2 nap alatt nem fogsz innen kijönni, érthető?! Második: nem lesz semmi bajod, hogyha együttműködsz. Vedd úgy, hogy itt pihensz, aztán 2 nap múlva mehetsz vissza a pokolba. - Itt pihenni? Ez nem normális! - Harmadik és utolsó: ilyen ruhát nem akarok többet látni. - nézett végig rajtam újra, és én is ezt tettem.

- Miért?

- Mert senkit nem gyászolunk, akkor meg mi a faszért kell feketét hordanod?! - rázta értetlenül a fejét. - Manda ad majd ruhát.

Voltaképp ezért hálás voltam neki, mert ezzel kapcsolatban egy véleményen vagyunk. Utálom a feketét!

- Hidd el, hogy nem én akartam ilyen ruhát. - dünnyögtem a szememet forgatva.

- Tudom. - bólintott. - Szóval semmi dolgod nem lesz itt. A szökésre ne is gondolj! - váltott hirtelen a számomra legfontosabb témára. - Ezerszer durvábbak vagyunk, mint Black, és ha megpróbálod, nem éled túl. Így is, úgy is elkapnánk. Remélem felfogtad.

- Hol fogok aludni? - tettem fel a legfontosabb kérdést.

- Lent. - rántott vállat lazán. Mi az hogy lent?! Hol lent?! Mindenki ezt mondja..

- És az hol van? - sóhajtottam.

- A lépcső alatt. Addig viszlek le oda, amíg Pete haza nem jön.

- Az ki? És miért? - ráncoltam össze a szemöldököm. - És mi a te neved? - jutott hirtelen eszembe, hogy még ezt sem tudom.

- Aaron vagyok. Pete pedig az ötödik srác. - Öt srác? Itt is? De miért? Arhg.. - És..khm. Hogy mondjam? Azt már tényleg nem úsznád meg. A perverz kifejezés kevés rá, és oda van a szőkékért. - húzta el a száját, egy kis kárörvendő mosollyal.

- Nem szeretnél valamit mesélni rólatok? Például miért vagytok öten? Miért pont öt? Vagy miért utálja Oliver a testvérét? - ráztam a fejem értetlenül.

- Mindent elmond majd Manda. - állt fel, majd a széket arébb rúgta, ami egy hatalmas puffanással eldőlt, a hirtelen zajtól pedig össze rezzenten. - Új vagy, mi? - vigyorodtt el lenézően. Miért olyan nagy dolog ez?! Miért kérdezi et mindenki.

- Ch. Jah. - röhögtem el magam. Ha tudná, hogy hogy kerültem a bandába. Mondjuk lehet, hogy tudja. Mindenki mindent tud, kivéve én.Megfogta kezem, és újra kimentünk az ajtón, le a lépcsőn, egészen addig az ajtóig a lépcső mellé, ahol Amanada is szerencsétlenkedett.

Kinyitotta az ajtót, majd belépett, és felkapcsolta a villanyt. Beljebb léptem én is, és így láttam, hogy innen lefele nyílik egy lépcső.

- Menj le. - mutatott, mire kérdőn felvontam a szemöldököm. - Azért ne felejtsük el, hogy ellenség vagy, nem fogunk rendes szobát adni. Nem zárlak be, mert mindig tudunk ellenőrizni.

Lejjebb sétáltam, és igazából egy bézs, kopott, koszos szoba volt, ahonnan szintén nyílt egy ajtó. Ebben a helységben egy ágy volt, és ennyi.

- Az az ajtó. - mutatott a szoba másik felére. - Odamegyünk mindig a feladatért, ujjlenyomat ellenőrzős, így nem tudsz bejutni. Valószínű, hogy már hajnalban kezdünk, így itt fogunk átemnni, ahogy mindig. Azért vagy itt, hogy amikor jövünk a feladatért, tudjuk elenőrizni, hogy nem-e szöktél el.

- Értem. - ültem le a ágyra, és elhatároztam, hogy most játszom az együttműdödőt, aztán éjszaka körbenézek a hatalmas házban...inkább villában? Mindegy, a lényeg, hogy kíváncsi vagyok, és talán Amanda is segít.

Aaron itt hagyva engem, becsukta az ajtót. Így már egyedül maradtam a monotonon kattogó órárval a falon, ami fél hármat mutatott. Még csak fél hármat....Amanda éjfélkor jön. Mit csinálok én addig?

20.rész.:Whos?!:.

- Felkelt már? - kérdezte egy távoli, női hang. Hangról szerintem a vörös csaj volt.

- Nem. - mondta valaki, erre lassanként kinytottam a szemem. - De.

- Rendben. Még 10 perc. - mondta. Nagyon lassan körbetekintettem, bár a kloroform még megtette hatását, így kicsit bágyadt voltam. Egy autó hátsóülésén feküdtem, pontosabban valaki combja mellett volt a fejem. Mikor erre rájöttem, rögvest fenéztem, és magamban újravettem a dolgokat, és megint szebesítettem magam azzal, hogy elraboltak. Elraboltak az elrablóimtól...komolyan ez miért velem történik meg?

Tekintetem a mellettem ülő - mint kiderült - srácra tévedt. Egy pillanatra összenéztünk, de ő hanyagul, unottan meredt csak maga elé továbbra is. Ő sem volt idősebb a fiúknál, amit nagyon sajnáltam. Kissé barnás bőre volt, mintha szolizna, de természetesen ez nem lehetséges. Sötétbarna szeme párhuzamban volt a hasonló sötét hajával. Óvatosan felültem, bár gyengének éreztem magam. Cselekedetemre rámnézett, majd újra maga elé. Előttem a vezetői ülésben a vörös nő ült, és a vezetésre koncentrált. Az ablak felé kaptam a fejem, de semmit nem értem el vele, ugyanis belülről sötétített volt, így nem láttam ki. Az anyósülésben is egy srác ült, de hátulról nem állapíthattam meg többet.

Sokáig csak meredtem magam elé, és nem tudtam, hogy mi lenne a jobb: megszólalni, vagy inkább nem. Végülis felvetettem azt is, hogyha lassít az autó, akkor kiugrok belőle, bár a sötétített ablak miatt fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk, csakis a szélvédőn tudtam tájékozódni. Kis idő múltán a kocsi egy hatalmas villa előtt állt meg.

Előkertjében egy szökőkút volt, aminek a közepén levő szoborból folyt a víz. Maga a villa, vagy szerintem inkább kastély, bézs színű volt, hatalmas fehér ablakokkal, és méteres ajtóval. A pázsit gyönyörű zöld volt, mint egy gazdag család otthona.

- Hol vagyunk? - vontam össze a szemöldököm, de válaszra egyik sem méltatott, így egy nagyot sóhajtva dőltem hátra az ülésen. Nem sokáig pihenhettem így, ugyanis a srác - amint kiszállt melőllem - már nyitotta is nekem az ajtót. Szó nélkül kiszálltam, ám amint a lábamon volt a testsúly, kissé megbillentem. A fiú rögtön utánam kapott, szerencsére még időben, így nem volt részem találkozni a földdel. A vörös csaj szemforgatva indult be a házba, és mindenki aki a mögöttünk lévő három autóból kiszállt, ment utána. A srác a felkaromat megfogva rángatott be a házba, ami a legnagyobb meglepetésemre úgy nézett ki, mint egy átlagos gazdag ház.

A srác egészen egy nappali félesésig rángatott, ahol egyszerűen lelökött egy kanapéra.

- Neved? - ült le velem szembe egy székre. A vörös csaj melléállt, kezeit pedig a srác vállára tette. 2 fiú az ajtó mellé állt, majd becsukták azt, így öten voltunk az egész helységben.

- Letti. - fontam össze a karjaim, és hátradőltem a puha bőrgarnitúrában.

- Új vagy? - kérdezte egy kis mosollyal az arcán, de erre nem válaszoltam. Azért valami csak maradt az okításokból.

- Nem fog válaszolni. - kuncogott fel a csaj vészjóslóan.

- Ti már tudjátok a nevem. - szólaltam meg. - De én semmit nem tudok rólatok.

- Oh, tudni akarsz valamit? - kérdezte a srác könnyelműen.

- Leglább a nevetek.

- Többet is meg fogsz tudni.

- Például? - vontam fel a szemöldököm.

- Milyen kapcsolatban vagy Braddel? - állt fel hirtelen, és a kandalló feletti óriási festményhez ment. Bár szerintem nem először jár itt, mégis érdeklődve tanulmányozta a festményt, amíg a vörös csaj maradt ott, ahol volt. Ezek nem normálisak komolyan! Az egyik úgy néz ki, mint Ariel a kishableány, csak rövid hajjal, a másik pedig rácsodálkoik a saját dekorációjára!

- Jó. - nyögtem ki kis idő után.

- Na, az remek! - csapta össze hirtelen a kezét, ijedtemben pedig összerezzentem. - Én pedig nem! És tudod, hogy miért? - nevetett fel gúnyosan, mire megráztam a fejem. - Mert tönkretette az életem!

- Hogyan? - érdeklődtem. Magamban a szökéshez gyűjtöttem az információkat, de legbelül érdekelt a téma.

- Minden a saját idejében. - bólintott mosolyogva, majd elhagyta a szobát. A csaj felállt, és leült mellém.

- Amanda vagyok.  Oliver nincs teljesen tisztában a gondolataival, durva volt neki újra találkozni Braddel. - magyarázta nyugodtan. Kisugárzása határozott, és szilárd volt, és közelségétől én is nyugodt lettem.

- Te ki vagy? És ő ki? - mutattam az ajtóra, Oliverre utalva.

- Én a barátnője vagyok. - mosolyodott el kínosan. - Költői kérdés, tudom, hogy nem szereti úgy Bradet, mint egy testvér a testvért, de ennek okai vannak.

- Hogy, hogy szereti? - kerekedett ki a szemem.

- Nem tudtam, hogy nem tudod. - hajtotta le a fejét az ajkát harapdálva. - Oliver....öhm. Brad testvére.

- Hogy mi? - akadtam ki újra döbbenten.

- Igen. - mosolyodott el.

- De miért? És hogy? Vagy miért vannak ilyen viszonyban? Mit keresek itt, te jó ég! - álltam fel, mire az ajtó mellett álló két srác, rögtön ugrott, de Amanda leintette őket.

- Régóta vannak így, majd mindent megtudsz időben. - mondta, majd hirtelen komoly arcot vágott. - De sajnálom, most velem kell jönnöd.

- Hova? - kérdeztem bátortalanul.

- Nem maradhatsz itt. Ha meglátnak, tuti, hogy nem éled túl. Még így sem biztos. - fogta meg a karom, és az ajtón kihúzva a lépcső mellé vette az irányt.

- Várj! Kik látnak meg? - értetlenkedtem.

- Siess. - nézett egy faliórára, miközben a lépcső mögött megállt egy poros, szürke ajtónál, és a zsebeibe kotorászott. - Mindjárt itthon vannak.

- De kik? - emeltem fel  a hangom, de pechemre megtalálta a kulcsot, és már épp a zárral bajlódott, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és 3 fiú lépett be rajta....