Nem tudom mikor keltem fel, de a fejem nagyon fájt. Ráadásul ugyanabban a koszos, fényhiányos, undorító zárdában voltam, amiben az elrablásom másnapján. Nem tudom, hány órán át ültem ott, de nagyon hosszú idő elteltével nyílt csak ki az ajtó. Lew szónélkül bejött, végignézett rajtam, majd elém dobott egy tányér....moslékot.

 - Kösz.  Nem tudod, hogy ki...- kezdtem el a kérdésem, de ő szó nélkül kiviharzott, becsapva maga után az ajtót.

 Hozzá se nyúltam a "kajához". Nem volt étvágyam. Pocsékul éreztem magam. Eljátszottam az esélyem, soha többé nem bíznak meg bennem. Itt fogok megrohadni, ha rajtuk múlik. Estefelé egyedül voltam a gondolataimmal, de akkor egy lány hangot hallottam kintről. Egyből megismertem.

 - De én be akarok menni. - visította Adele.

 - Nem. - mondta feltehetőleg Alec.

 - De igen! - mondta Adele, ellentmondást nem tűrően.
- Nem és kész. - intette le a srác, majd nyílt az ajtó. Alec jöt be rajta, és már épp zárta volna be maga után, de Adele odatette a lábát. Cselekedetére halkan felnevettem, mire a fiú gyilkos szemekkel rámnézett, így lehervadt a mosoly az arcomról. Adele lazán besétált, és leült a velem szembe levő koszos, néhol lyukas matracra. Alec sóhajtva foglalt helyet a lány mellett.

 - Szóval... - kezdtem, mert már kicsit kínos volt a csönd.

 - Kuss. - hallgatatott el Alec. - Csalódtunk benned. - kezdte. - Olyannyira, hogy ki kellett sorsulnunk, hogy melyikőnk jön be hozzád, mert egyikünk se akar látni. - mondta, hogy levágjam: ő se akar itt lenni, csak őt sorsolták ki. Auch! - Iszonyú nagyot hibáztál. Jelenleg maradsz ebben a szobában, és a büntetésed helyettesíteni Bradet.

 - Mert? - kérdeztem flegmán. Hirtelen belegondoltam: Brad feladata a "piszkos munka". Én azt tuti nem csinálom!

 - Mert úgy belelőttél a lábába, hogy minimum egy hétig nem tudja csinálni a feladatát - vágta rá, szemei szikrákat szórtak. Sok kérdés megfogalmazódott bennem, de jobbnak láttam csöndben maradni. - Úgyhogy helyettesíteni fogod. Reedersnek nem mondtuk el. - nézett rám jelentőségteljesen. - Ő úgy tudja, hogy baleset volt. Mivel számára érthetetlen az itt léted, így már most visszamehetnél a szobádba. De! - tette fel az ujját, amolyan "itt még nincs vége!" stílusban. - Nem jöhetsz majd ki onnan, csak feladatkor és gyakorláskor, egyébként zárva lesz az ajtód. Adele-nak lesz kulcsa a szobádhoz, tehát kinézem belőle, hogy hozzád is költözik. - sóhajtott., majd felállt és az ajtó felé indult. A szobából kilépve hátrakiáltott. - Adele, gyere - mondta, a lány pedig vontatottan utána indult.

 - Várj! - kiáltottam utána. - És velem mi lesz? Az előbb mondtad, hogy visszamehetek a szobámba! - emlékeztettem.
- Tudom, de előtte... -nem fejezte be a mondatát, csak a lány felé fordult - Adele szólj Bradnek!

 - Nem akarom. Nem tehetitek ezt vele. - tekintett rám félve, én pedig értetlenül meredtem rá. Már megint mit tervezgetnek?

 - Szólj Bradnek. - ordított Adelera, a folyosó irányába mutatva. A lánynak szemei megteltek könnyekkel, majd lassú léptekkel elindult kifelé, de mielőtt elhagyta a szobát, sajnálkozó pilantást vetett felém.

 - Miért? - szólaltam meg halkan.

 Gyanús volt, hogy Adele így visszakozott, hogy szóljon Bradnek. Alec lenézően tekinett rám, majd hitetlenül nevetve megrázta a fejét.

 - Azt hitted annyi a következménye a tetteidnek, hogy 2 napra be vagy zárva? - mosolyodott el gúnyosan, utalva arra, hogy milyen naiv vagyok.

 - Én..én nem tudom. - hebegtem. - Nem gondolkoztam, csak tettem, amit éreztem. - hajtotta le a fejem, hogy ne lássa, hogy végiggördült az első könnycsepp az arcomon.

 - Előbb kellett volna gondolkozni. - zárta le ennyivel a dolgot, én pedig magamban imádkoztam, hogy Brad ne csináljon semmit. Bármennyire is az erős, független nőt akartam mutatni, abban a pillanatban csak egy rettegő 17 éves kislány voltam, akinek szüksége volt - ha nem is a szüleire, de leglább - Adamre, aki mindig megvédte, és aki biztos, hogy most is őt kutatja.

 Brad pár perccel később érkezett meg Adele nélkül, amiért én már előre féltem. Addigra én már a földön ültem, a falnak támaszkodva, és próbáltam halkan sírni, bár a fél percenként történő szipogás árulkodó jel volt.

 - Állj fel! - szólt rám Brad, keresztbe font karokkal. Tekintetem rá emeltem, és ekkor vettem észre, hogy nincs mellette Alec. Itt hagyott!Szemem a jobb lábára tévedt, amin egy hatalmas kötés volt. Könnyek áztatta szemekkel néztem rá, de az ő nézésében semmi megértő nem volt. Csak színtiszta kegyetlenség.

 - Sajnálom. - suttogtam, és halkan felálltam.

 - Nem érdekel. - mondta keményen, és fejével az apró ablak felé biccentett. - Menj oda! - utasított, de én csak a fejemet ráztam.
Idegesen vállat rántott, majd erősen megfogva a pólómat, odaráncigált. Ekkor jöttem rá, hogy bármit is tervez, semmi esélyem. Én amennyire csak tudtam, a falhoz simultam. Nem nézett rám, csak a nadrágja hátsó zsebéből elővett egy bilincset. Még jobban rámtört a sírás, és arcomat a tenyerembe temettem. Megpróbáltam olyan picire összegömbölyödni ahogyan csak tudtam, karjaimmal pedig szorosan fontam össze a lábaimat.

 - Kérlek ne! - mondtam artikulátlanul, bár még nem tudtam, mit akar tenni.

 - Egy olyan embernek akarsz könyörögni, akinek a "munkája az ölés"? - idézte fel a szavaimat, jogosan. - Ne sírj, mint egy kislány. - mondta, hangjából kitűnt, hogy szánalmasnak tart. Hát abban a pillanatban én is annak tartottam magam...

 - Még az vagyok, tudd meg! - ordítottam sírva. Erőteljesen töröltem le a könnyimet, a kezemen pedig egy fekete csík maradt. Ezután már el tudtam magam képzelni, elfolyt sminkkel, és még én is szánalmasnak tartottam magam.

 Erre nem reagált semmit, csak közeledni kezdett. Minden ellemkezésem, és hisztizésem ellenére könnyen a fal felé fordított, , és a kezeimet az ablak rácsához bilincselte. Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy visszafojtsam a könnyeim, így csak halkan szipogtam. Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne tenni, de amint letépte a pólóm alját, lett egy szörnyű sejtésem. Szinte éreztem a perzselő tekintetét a csupasz hátamon, de sejtésem akkor igazolódott be, amikor hallottam az övcsattja kattogást. Aztán hirtelen egy éles, fájdalmas csapást éreztem a hátamon, mire egy síkítás csúszott ki a számon.

 - Elfogsz szökni? - ordította, de válaszra se méltattam, csak arra koncentráltam, hogy hangosan ne ordítsak a fájdalomtól. - Nem hallottam? - kiabálta idegesen, szavai nem csak a fejemben, hanem a szobában is visszahangoztak. Tudtam, hogy mi fog következni, így a karomba haraptam, és amint megéreztem az újabb ütést, tudtam, hogy jól tettem. Oldalamon éreztem valami nedveset, így lopva odanéztem. Kár volt! A vörös folyadék végigment a gatyámon át a földig, nyomott hagyva maga után.

 -Vérzek. - mondtam ki a tényt remegő hangon, mire hitetlenül felnevetett.

 - Jó észrevétel. - majd hirtelen hangnemet váltott. - El. Fogsz. Még. Szökni? - szótagolta lassan, minden egyes szavát egy ütéssel nyomatékosította. Nemlegesen megráztam a fejem. - Nem hallom. - mondta.

 - Nem. - suttogtam.

 - Tessék? - ordított.

 - Nem. - kiabáltam sírva, majd még "levezetés képpen" utoljára lecsapott a hátamra. Lábaim feladták a szolgálatot, mert éles fájdalom hasított belém, deréktől lefelé. Szinte lógtam, de lassanként minden elsötétült, és a végén Brad távoli, homályos alakját se láttam...