20.rész.:Whos?!:.

- Felkelt már? - kérdezte egy távoli, női hang. Hangról szerintem a vörös csaj volt.

- Nem. - mondta valaki, erre lassanként kinytottam a szemem. - De.

- Rendben. Még 10 perc. - mondta. Nagyon lassan körbetekintettem, bár a kloroform még megtette hatását, így kicsit bágyadt voltam. Egy autó hátsóülésén feküdtem, pontosabban valaki combja mellett volt a fejem. Mikor erre rájöttem, rögvest fenéztem, és magamban újravettem a dolgokat, és megint szebesítettem magam azzal, hogy elraboltak. Elraboltak az elrablóimtól...komolyan ez miért velem történik meg?

Tekintetem a mellettem ülő - mint kiderült - srácra tévedt. Egy pillanatra összenéztünk, de ő hanyagul, unottan meredt csak maga elé továbbra is. Ő sem volt idősebb a fiúknál, amit nagyon sajnáltam. Kissé barnás bőre volt, mintha szolizna, de természetesen ez nem lehetséges. Sötétbarna szeme párhuzamban volt a hasonló sötét hajával. Óvatosan felültem, bár gyengének éreztem magam. Cselekedetemre rámnézett, majd újra maga elé. Előttem a vezetői ülésben a vörös nő ült, és a vezetésre koncentrált. Az ablak felé kaptam a fejem, de semmit nem értem el vele, ugyanis belülről sötétített volt, így nem láttam ki. Az anyósülésben is egy srác ült, de hátulról nem állapíthattam meg többet.

Sokáig csak meredtem magam elé, és nem tudtam, hogy mi lenne a jobb: megszólalni, vagy inkább nem. Végülis felvetettem azt is, hogyha lassít az autó, akkor kiugrok belőle, bár a sötétített ablak miatt fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk, csakis a szélvédőn tudtam tájékozódni. Kis idő múltán a kocsi egy hatalmas villa előtt állt meg.

Előkertjében egy szökőkút volt, aminek a közepén levő szoborból folyt a víz. Maga a villa, vagy szerintem inkább kastély, bézs színű volt, hatalmas fehér ablakokkal, és méteres ajtóval. A pázsit gyönyörű zöld volt, mint egy gazdag család otthona.

- Hol vagyunk? - vontam össze a szemöldököm, de válaszra egyik sem méltatott, így egy nagyot sóhajtva dőltem hátra az ülésen. Nem sokáig pihenhettem így, ugyanis a srác - amint kiszállt melőllem - már nyitotta is nekem az ajtót. Szó nélkül kiszálltam, ám amint a lábamon volt a testsúly, kissé megbillentem. A fiú rögtön utánam kapott, szerencsére még időben, így nem volt részem találkozni a földdel. A vörös csaj szemforgatva indult be a házba, és mindenki aki a mögöttünk lévő három autóból kiszállt, ment utána. A srác a felkaromat megfogva rángatott be a házba, ami a legnagyobb meglepetésemre úgy nézett ki, mint egy átlagos gazdag ház.

A srác egészen egy nappali félesésig rángatott, ahol egyszerűen lelökött egy kanapéra.

- Neved? - ült le velem szembe egy székre. A vörös csaj melléállt, kezeit pedig a srác vállára tette. 2 fiú az ajtó mellé állt, majd becsukták azt, így öten voltunk az egész helységben.

- Letti. - fontam össze a karjaim, és hátradőltem a puha bőrgarnitúrában.

- Új vagy? - kérdezte egy kis mosollyal az arcán, de erre nem válaszoltam. Azért valami csak maradt az okításokból.

- Nem fog válaszolni. - kuncogott fel a csaj vészjóslóan.

- Ti már tudjátok a nevem. - szólaltam meg. - De én semmit nem tudok rólatok.

- Oh, tudni akarsz valamit? - kérdezte a srác könnyelműen.

- Leglább a nevetek.

- Többet is meg fogsz tudni.

- Például? - vontam fel a szemöldököm.

- Milyen kapcsolatban vagy Braddel? - állt fel hirtelen, és a kandalló feletti óriási festményhez ment. Bár szerintem nem először jár itt, mégis érdeklődve tanulmányozta a festményt, amíg a vörös csaj maradt ott, ahol volt. Ezek nem normálisak komolyan! Az egyik úgy néz ki, mint Ariel a kishableány, csak rövid hajjal, a másik pedig rácsodálkoik a saját dekorációjára!

- Jó. - nyögtem ki kis idő után.

- Na, az remek! - csapta össze hirtelen a kezét, ijedtemben pedig összerezzentem. - Én pedig nem! És tudod, hogy miért? - nevetett fel gúnyosan, mire megráztam a fejem. - Mert tönkretette az életem!

- Hogyan? - érdeklődtem. Magamban a szökéshez gyűjtöttem az információkat, de legbelül érdekelt a téma.

- Minden a saját idejében. - bólintott mosolyogva, majd elhagyta a szobát. A csaj felállt, és leült mellém.

- Amanda vagyok.  Oliver nincs teljesen tisztában a gondolataival, durva volt neki újra találkozni Braddel. - magyarázta nyugodtan. Kisugárzása határozott, és szilárd volt, és közelségétől én is nyugodt lettem.

- Te ki vagy? És ő ki? - mutattam az ajtóra, Oliverre utalva.

- Én a barátnője vagyok. - mosolyodott el kínosan. - Költői kérdés, tudom, hogy nem szereti úgy Bradet, mint egy testvér a testvért, de ennek okai vannak.

- Hogy, hogy szereti? - kerekedett ki a szemem.

- Nem tudtam, hogy nem tudod. - hajtotta le a fejét az ajkát harapdálva. - Oliver....öhm. Brad testvére.

- Hogy mi? - akadtam ki újra döbbenten.

- Igen. - mosolyodott el.

- De miért? És hogy? Vagy miért vannak ilyen viszonyban? Mit keresek itt, te jó ég! - álltam fel, mire az ajtó mellett álló két srác, rögtön ugrott, de Amanda leintette őket.

- Régóta vannak így, majd mindent megtudsz időben. - mondta, majd hirtelen komoly arcot vágott. - De sajnálom, most velem kell jönnöd.

- Hova? - kérdeztem bátortalanul.

- Nem maradhatsz itt. Ha meglátnak, tuti, hogy nem éled túl. Még így sem biztos. - fogta meg a karom, és az ajtón kihúzva a lépcső mellé vette az irányt.

- Várj! Kik látnak meg? - értetlenkedtem.

- Siess. - nézett egy faliórára, miközben a lépcső mögött megállt egy poros, szürke ajtónál, és a zsebeibe kotorászott. - Mindjárt itthon vannak.

- De kik? - emeltem fel  a hangom, de pechemre megtalálta a kulcsot, és már épp a zárral bajlódott, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és 3 fiú lépett be rajta....