- Sok sikert. - mosolygott keserűen Adele, amikor beléptünk. - Várj! - kapott a kezem után. - Azt mondta Brad, hogy Philnek hívják. - segített ki egy kis információval, mire bólintottam.
A helységben halk zene szólt, mindenhol beszélgető emberek voltak. Gondoltam, hogy az emberünk biztos egyedül van, így egyenesen a bárpulthoz mentem, közben a szememmel megkerestem a mosdót, hogy tudjam hol van Brad. Nem kevesen méregettek, miközben bátortalanul sétáltam a pultig. Hátranéztem Adele-ra, aki aggódva figyelt azt ajtó mellől. Egy emberre emeltem a tekintetem,aki a bárszéken ült, és a vokdás poharát forgatta a kezében. Próba, szerencse! - gondoltam, és leültem mellé.
- Elcsesztem az életem. - szólalt meg hirtelen, de hallottam, hogy már sok poháron túl van. A biztonság kedvéért magam mögé néztem, hogy nekem beszél-e, de senki nem volt a közelünkbe, úgyhogy érdeklődve figyeltem.
- Parancsol?
- Nézze meg, hölgyem! - nyomta az orrom alá a pénztárcáját, amiben egy képen két gyerek és egy középkorú, csinos hölgy volt. - A gyerekeim és a felségem. - mondta elhaló hangon, miközben maga elé meredt.
- Hol vannak most? - tettem fel a kérdést olyan halkan, hogy csodálkozom, hogy meghallotta.
- Nem tudom. Tényleg nem tudom. Egy valamit jegyezz meg, kislány! - fordult felém sóhajtva. - Becsüld meg amid van, és mindenféle drog és alkohol nélkül legyen boldog életed!
- Késő. - motyogtam, az "élet " szóra utalva. Nekem már nem lehet normális életem...
- Tessék? - nézett rám.
- Semmi, semmi. - ingattam a fejem a lehető legmeggyőzőbben. - Phil, ugye? - kérdeztem félénken, mire bólintott. Meg se kérdezte, honnan tudom, nem érdekelte. - Bármi is van a családjával, mindenki meg tud bocsátani. - mosolyodtam el, majd egy kis hezitálás után hozzászóltam. - Tudja, bízok magában.
- Az jó. - bólintott kínosan elnevetve magát. Ez utólag nézve tényleg hülyén hangozhatott...
- Így elmondom, hogy Reederstől jövök. - suttogtam, mire megborzongott. - A mosdóba kéne önt vinnem, ez a feladatom. Nem én akartam, ne nézzen így rám.- kérleltem.
- Nem nézek sehogy. -sóhajtott, majd felállt. - Menjünk.
- Komolyan? - meredtem rá.
- Tudtam, hogy egyszer eljön az idő, hát legyen. -erőltetett egy mosolyt az arcára, utoljára belekortyolt a vodkájába, és megindult a mosdó felé.
Adele értetlenül nézett rám, mire vállat rántottam. A férfi után rohantam, aki szinte futva ment a mellékhelyiség felé , és már benyitott az ajtón. Épp, hogy belépett, Brad előugrott és a falhoz nyomta.
- Brad, nyugi! - csuktam be az ajtót magam mögött, bár enyhén sokkot kaptam.
- Letti. - fújta ki a levegőt idegesen. - Ne szólj bele.
- Az égvilágon semmit nem tett, ne bántsd! - emeltem fel a hangom, miközben Philre mutattam, aki pókerarccal tűrta, ahogy a fiú erősen szorította. Eszembe jutottak a gyerekei, és a felesége.
- Menj ki! - utasított Brad, de megráztam a fejem. - Menj ki! - mondta mérgesebben, én pedig könnyes szemmel tátogtam egy "sajnálom" szót a férfi felé, és erősen becsaptam magam mögött az ajtót. Kirontottam az épületből, Adele pedig zavartan követett.
- Mi történt? - kérdezte Adele.
- Adele. - suttogtam gyötörten, és leültem a járdapatkára. A nap tűrhetően sütött, én mégsem voltam boldog.
- A fiúk ebben a mellékutcában vannak. - mutatott jobbra. - Menjünk. Semmi baj. - nyugtatott (habár nem tudta miről van szó), amint kibuggyant az első könnycseppem. Csak azon járt az eszem, hogy mit csinálhat Brad Phillel. Adele felsegített, és belém karolva vezetett el a kocsiig, mivel kitört belőlem a zokogás. Alec és Mark amint megláttak, kiugrottak a kocsiból.
- Mi történt? - kérdezte Alec idegesen, mégis úgy tűnt, hogy nem értem aggódik, hanem azért, hogy nem sikerült-e a bevetés.
- Nem tudom. - mondta Adele, én pedig leguggolva a tenyerembe temettem az arcom, és végeláthatatlanul zokogtam.
- Miért sír? - biccentett felém Mark.
- Nem hallod, hogy nem tudom?! - förmedt rájuk Adele.
- Nem beszélsz így velünk! - emelte fel a hangját Alec.
- Ó, hogyne már! - néztem rá szúrós szemekkel hirtelen. - Majd rögötn viselkedni fogunk. Elhitted, mi? - indultam meg felé, szemeimből ömlött könny. - Elraboltatok, bunkók vagytok, és utána még emberek megölésében is segítsünk, mi?! - ordibáltam, mire mind a hárman döbbenten néztek rám. - És akkor ti még komolyan azt hiszitek, hogy lelkesen ugrani fogunk minden szavatokra. - böktem meg Alec mellkasát.
- Hát azt lesheted, mert nem fogunk így viselkedni! Soha. - fejeztem be, de végére már megint zokogtam, és lerogytam a földre. Fél percig csak ott álltak és hallgatták, ahogy sírok.
- Letti. - lágyult meg Alec hangja. - Nyugi, nincs semmi baj.
- Hogyne lenne! -kiabáltam rá. - Ki tudja mi csinál ott azzal az emberrel. - mutattam hisztérikusan az épületre. Még jó, hogy egy elhagyatott sikátorban voltunk, mert másképp tuti, hogy felfigyeltek volna az ordítozásomra.
- Akkor most pontosan mi bajod? - zavarodott össze.
- Azt, hogy nem akarom ezt csinálni. - fogtam a fejem. Nem értenek meg!
- De erről nem te döntesz. - csóválta a fejét szomorúan.
- Menj a fenébe! - mondtam és elindultam, ki az utcából.....volna, ha nem fogta volna meg a kezem.
- Jelenleg nem a fenébe, hanem Reedershez megyek, de csakis veled. Nem mész el. - mondta ellenkezést nem tűrő hangon, mire kitépve a karom az erőteljes szorításából, idegesen becsapva az ajtót beszálltam a kocsiba.
- Nem hittem volna, hogy ilyen hisztit ki tudsz vágni. - jegyezte meg a még mindig a kormány mögött ülő Lew, aki valószínűleg Kyle-lal végigszórakozta a "műsort".
- Mit hoztok ki belőlem.... - forgattam a szemem. A két srác nevetve összenézett.
2 perccel később a többiek is beszálltak a kocsiba. És rögtön utána megláttam Brad-et, ahogy bekanyarodik az utcába. Megvetően néztem rá. Beszállt mellém az autóba, és elindultunk.
- Nem beszélt. - jelentette ki a srác, és mintha a többiek erre vártak volna, nyugodtan bólintottak.
- Vagyis? - förmedtem rá, mire döbbenten nézett rám.
- Lettinek valószínűleg megjött, épp ezért hisztis óráit éli. - magyarázta meg Mark Bradnek a kissé durva hanglejtésem, de nem figyeltem rá.
- Mit csináltál vele? - szegeztem újra kérdésem a mellettem ülő barna srácnak, mire hanyagul vállat rántott.
- Amit megérdemlett.
És ez volt az a pillanat. A pillanat, amikor eldöntöttem, hogy soha többet nem segítek nekik. Soha! Nem egy idegen halála miatt voltam így kiakadva. Leginkább azon, hogy vajon hány idegen kapta meg azt, amit elvileg "megérdemelt". Magamban elhatároztam: Még csak most fog kezdődni, fiúk! Mindenért megbosszultok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése