Másnap magamtól keltem! Nem akartam elhinni! Ráadásul hatkor! Vagy valami rendelleneset tett Brad a teámba, vagy kezdek hozzászokni ehhez az élethez. Á, nem. Az utóbbit kizárom, már csak akaratból sem....
Szóval miután felvettem a megfelelő, de testhezálló ruhákat, kiindultam a folyosóra. Gondoltam felébresztem Adele-t így fél hét körül, de ahogy benyitottam, inkább meggondoltam magam, és szépen kisosontam. Ugyanis Adele Mark mellkasán pihentette a fejét, és így szunyókáltak. Gondoltam, ha Mark ott van, akkor nem fog elkésni. Így - nem is tudom, hogy miért - Brad szobájába vettem az irányt. Otthonosan benyitottam, de szerencsére Brad már az ágy támlájának támaszkodva nyomta a fekvőtámaszokat, hangosan számolva.
- Hello. - mosolyodtam el, mire biccentett. Amikor meg volt a 150. (atyaúristen, én ötöt nem tudok!!!), felém fordult.
- Haragszol a tegnapiért? - lihegett halkan, egy visszafogott vigyorral.
- Csak megijedtem. - sütöttem le a szemem. - Mi van vele? - utaltam Davisre érdeklődve.
- Miután elmentél használtam a fegyvert, de ne aggódj, a hulláját eltűntettem. - mondta teljesen komolyan, és fél percig hagyta, hogy kétségek között legyek, mert merem feltételezni róla, hogy ezt tette. Aztán végre megszólalt.
- Ne aggódj, amint elmentél ő is felviharzott.
- És te? - méregettem gyanúsan.
- Én még lőttem párat.
- Értem. - bólogattam. Az ekkor beállt kínos csönd miatt erősen kattogott az agyam. - Megyünk? - biccentettem végül az ajtó felé, mire bólintott, így elindultunk a parkolóhoz. Útközben csatlakozott hozzánk Alec, így hárman csendben sétáltunk.
Kyle, Lew és Davis már ott voltak, és bár nem szóltak semmit egymáshoz, tekintetükkel ölni tudtak volna. Utánunk pár perccel jött le Adele és Mark, kissé elhavazva.
- Szóval. - kezdte rögtön Brad. - Mark végül nem velünk jön, hanem Alecékkal fedezni minket, így nem lesz felesleges erőforrásunk. Világos? - kérdezte, mire mindenki bólogatott. Olyan volt, mint egy akció filmben, amikor a főhős a kommandózást tervezi. - Letti az egyik kocsit te vezeted, hátul Kyle, én és ez. - mutatott Davisre, mire az megforgatta a szemét. - A másikat Alec vezeti, Lewwal, Markkal, és Adele-lal.
- Értelemszerűen. - motyogta Davis.
- Szerintem haladjunk. - vetettem fel, mielőtt egymásnak ugrottak volna.
- Rendben. De előtte. Tessék. - nyújtott felém egy fegyvert, és ugyanúgy Adelenak is adott.
- És ti? - vontam fel a szemöldököm, mire mindegyikük felhúzta a pólójuk egyik oldalát, hogy lássam, már náluk van.
Így sajnos - nem várom, mert félek - elindultunk a kocsikhoz, úgy ahogy megbeszéltük. Én rögtön beültem előre, és bekötöttem magam, majd megvártam, amíg a három fiú beszáll. Brad mellém ült, így Kyle és Davis hátraszorultak.
- Hova kell menni? - kérdeztem hirtelen, miután beindítottam a motort.
- Tessék. - helyezte a szélvédőn levő tartókára a GPS-t, és azt követve indultam el. A visszapillantóban láttam, hogy a másik kocsi kissé lemaradva haladt tőlünk, néha levágva egy-egy utcát, hogy ne legyen feltűnő, hogy együtt megyünk. A másik pedig, hogy Davis végig engem bámult, és ez kicsit irritált.
- Mi a baj? - kémlelt Brad. Ezek szerint ő is engem figyelt, hurrá!
- Semmi. - ráztam meg a fejem sóhajtva, és itt kifújt a kommunikáció az odaérkezésünkig.
Egy elhagyatott környékre értünk - mint küldetésekkor általában - előtte pedig egy hatalmas tér volt. A tér szélén leparkoltam, és szinte remegő kezekkel állítottam le a motort.
- Ne izgulj. - lágyult el Brad hangja, mire üveges tekintettel ránéztem. Igazából most fogtam fel az egésznek a kockázatát.
- Figyelj, Letti. - hajolt előre a két ülés között Kyle. - Itt vagyunk. Ha kérdezik, egyedül vagy. Semmire nem válaszolsz, csak várod, hogy odaadják a chipet. Amint előveszi, vagy veszik, nem tudjuk, hányan lesznek, ott leszünk mi, és Lewisék is. Nem lesz baj, fedezünk. A fegyvert csak vészhelyzetben vedd elő, de ha akkora vészhelyzet van, akkor mi is előjövünk, oké? - magyarázta szinte suttogva, én pedig próbáltam memorizálni a dolgokat, de a hasam már görcsben volt, és csak arra tudtam gondolni, hogy el ne ájuljak.
- És ha nem sikerül? - szorult össze a torkom a dolog lehetséges következményére. - Akkor mit csináltok velem? - lábadtak könnybe a szemeim, miközben Bradre néztem, aki lesütött szemekkel harapdálta az alsó ajkát.
- Nem lesz semmi, megígérjük. - nyomatékosította már-már kedvesen Kyle. - Csak vigyázz magadra, rendben? - kérdezte gyorsan, amikor megpillantott egy hasonló kaliberű autót leparkolni. A fiúk tekintetéből tudtam, hogy ez a várt autó. Egy nagy nyugtató levegővétellel szálltam ki a kocsiból, és velem egy időben abból a kocsiból is előtűnt egy nő.
Határozott, és magabiztos léptekkel haladt felém, így én is megindultam, kissé bátortalanul. Váll alá érő sötétvörös haja, és barna szeme volt, és első látásra megtudtam mondani, hogy körülbelül 5 évvel idősebb nálam. Majdnem a tér közepén találkoztunk, és megpróbáltam pókerarccal ránézni, de nehéz volt elrejteni a félelmet. És egy kis bizonytalanságot is, ugyanis azt hittem, hogy majd egy Brad kaliberű, vagy idősebb pasi fogja odaadni, na de hogy egy nő?!
- Reederstől jöttél? - kérdezte ridegen, mire bólintottam. - Látom új vagy.
- Miből gondolod? - kérdeztem rá, ezzel megszegve az első szabályt, miszerint nem beszélek.
- Látszik a stílusodon. - mosolyodott el gúnyosan, és végignézett rajtam. - Félre ne értsd, jól nézel ki. Tudom, hogy a te fajta lányoknak ez a fő. - mondta kimérten, nyugodtan, és ez nagyon idegesítő volt.
- Csak add ide. - vetettem fel, mert kezdett bennem felmenni a pumpa.
- De türelmetlen valaki. - vigyorodott el. - Okés. Akkor odaadom. - vett elő egy borítékot a háta mögül, én pedig kétségbeesetten néztem körül, a fiúkat keresve, ám nem láttam, csak hallottam őket, épp mikor már nyúltam volna a borítékért.
- Letti, vigyázz! - kiabált Brad, mire hátrakaptam a fejem, de abban a pillanatban egy ismeretlen mellkasnak ütköztem, aki a derekamnál megfogva, egy fordulatot véve állított meg a fiúkkal szemben, szorosan magához tartva. Hirtelen ismerős lett a szituáció, ugyanis egy fegyvercsövet éreztem a halántékomnál.
Ebben a pozícióban pont láttam a fiúkat, ahogy szinte mind egymás mellett álltak. Nem tudom, hogy mit történt, de Adelet félájultan, kapta fel Mark és dobta be a kocsiba. Próbáltam legyőzni a hatalmas gombócot a torkomban, ami az életveszély okozott. Markon és Adele-n kívül mindenki ott állt tőlünk 5 méterre, oldalra tekintve pedig láttam, hogy nem csak a vörös lány, és az engem fogságba ejtő srác van ezen az oldalon, hanem még legalább ugyanannyian, mint ahányan mi vagyunk.
- Azt hittétek, hogy nem tudtuk? - vigyorodott el gúnyosan a vörös. - Ugyan már! Nektek már rég nem a chip kell, ahogy nekünk sem a pénz. Tudjátok, hogy mi kell nekünk.
- Csak engedd el. - szűkítette össze a szemét Kyle.
- Vagy ideadjátok, vagy a ribanc meghal. - közölte, én pedig nem éreztem most idejét annak, hogy tiltakozzak a megnevezés miatt. De amúgy mi az, hogy ribanc?! Nem is ismer!
A fiúk vacilláltak, azt láttam. Szerettem volna azt hinni, hogy könnyen engem választanak, de természetesen miért lennék fontosabb, mint az egész munkájuk?
- Csak engedd el és, és megkapjátok. Most nincs nálunk. - válaszolt némi idő után Kyle, és nagyon örültem, hogy nem küldött a halálba.
- De akkor zálogként elvisszük őt. - biccentett felém a nő. - Úgy tudom eléggé fontos nektek. Ha megkapjuk, amit akarunk, akkor ti is megkapjátok a csajt. Semmi baja nem lesz. Legalábbis maradandó baja...
- Te szemét. - indult meg Lew (!) hirtelen, de valaki - aki a vörös mellett állt - egy egyszerű mozdulattal a vállába lőtt.
- Basszus. - kiáltottam fel, amikor a srác fájdalmas arccal a vállához kapott. Ezzel egy időben Kyle a nőre emelte a fegyvert, de amint ezt meglátta az engem fogó akárki (ó, legalább neveket tudnék!) szorosabban nyomta a fejemhez a hideg csövet.
- 2 napot kaptok. - jelentette ki a nő. - 2 nap múlva ugyanitt, de ha nem lesz meg, a csajt megöljük, és ti végignézitek. - a fiúk erre nem reagáltak semmit, csak a tekintetem keresték, de én csak bambultam magam elé. Most - ha ideiglenes ideig is - elrabolnak az elrablóimtól?
A választ hamar megkaptam, ugyanis hirtelen valami büdös kendőt éreztem az orromnál (mint az elrablásom napján, ironikus), hirtelen elfelejtettem visszatartani a levegőt, így belélegeztem a bódító hatású levegőt. Már pár másodperc után minden elhomályosult, utolsó képem az volt, hogy Brad azt suttogja "sajnálom".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése