2. rész .:Mr. Reeders:.

 

Félve néztem rá, mire megrántva a kezemet, lőtt egyet. Erősen becsukva a szemem egyenlítettem ki a légzésem. Egy pillanat! Nem is fáj! Hirtelen ránéztem a kezemre. A kötelet lőtte le róla. Felnéztem (mint kiderült) Bradre, aki szánalmasan nézett rám.

- Ugye nem hitted, hogy megtisztellek azzal, hogy rádlövök? - kérdezte, tekintetéből áradt a lenézés. Vállat rántottam, mire gúnyosan elmosolyodott. Megfogta a karom, és felrántott a földről. A 4 srác úgy nézett rám, mint valami szabad prédára, kissé feszélyezve éreztem magam.

- Nem mehet így elé. - mondta Bradnek a szöszi, és végig nézett rajtam. - Ez kék. - rántotta meg fintorogva a ruhámat, mire Brad bólintott, és kiment a helységből. Értetlenül meredtem Adele-ra, de ő csak a földet pásztázta.

Egyik lábamról a másikra álltam, a 4 fiú pedig le nem vette rólam a szemét. Néhányszor az ajtóra néztem, de akkor a srácok gyilkos tekintettel fürkésztek. Afféle "Eszedbe ne jusson a szökés!". Szerencsére Brad 5 percen belül itt volt, és hozzámvágott egy adag ruhát. Kérdő tekintettel néztem rá, mire sóhajtva megforgatta a szemét.

- Vedd át! -utasított unottan.

- Esetleg kimennétek? -kérdeztem flegmán, mire elsötétült a tekintete.

- Te így nem beszélsz velünk. És nem. Nem megyünk ki. - mondta.

Az alsó ajkamat beharapva filóztam. Adele néztem, aki egy aprót biccentett, jelezve, hogy öltözzek. Végignéztem a kezemben tartott ruhán. Egy laza, fekete térd fölé érő ruha, és egy telitalpú fekete topánka. Vállat vonva, rávettem a ruhát a ruhámra, majd kihúztam a kék ruhámat a másik alól. Adele mosolyogva, a fiúk pedig a félszemöldöküket felhúzva, értetlenül néztek rám. Lazán levettem a cipőt és felvettem a másikat. A fiúk felé fordultam széttárt karokkal.

- Ez kész. -röhögte el magát kínosan az egyik barna, mire Brad megforgatta a szemét.

- Gyere! -parancsolt rám, és kiment az ajtón. Félve néztem Adele-ra, aki apró, biztató mosolyra húzta a száját, így elindultam Brad után. A többi fiú pedig jött utánunk.

Nagyon sok folyosón mentünk végig. Az egész szürke volt, és több emeletes. Minden oldalról nyíltak ajtók. Az egész, mint egy zárt labirintus. Zavartan kapkodtam a fejem, és amikor kicsit lelassítottam, akkor meg rám förmedtek, hogy menjek. Egy hosszú folyosó végén volt egy nagyobb ajtó. 526-os szám! Brad berontott a szobába, a karomat rángatva. Belépve egy hosszú irodaasztal tárult elém, mögötte pedig egy idősebb pasi ült. Öltönye fekete volt, és lázasan irkált valamit. Mintha csak szívességet tenne, felemelte a fejét, és tekinteté rám szegezte.

- Megjöttünk. Mrs. Nagyszájú megint alakított, és próbálta játszani a hőst, így őt hoztuk előbb. - mondta bunkón a szöszi, mire megforgattam a szemem.

- Nos. Ez esetben ülj le! - nézett rám, én pedig engedelmesen leültem az asztal túloldalán levő székre. Majd a fiúkra tekintett. - Ti pedig hozzátok Adele-t is! - utasította őket, a fiúk pedig szó nélkül mentek, és be csukták maguk mögött az ajtót. Nem örültem, hogy itt hagytak ezzel az alakkal, mert nekem azért a fiúk szimpatikusabbak voltak, mint ő.

- Ki maga? - emeltem fel a fejem, mire fürkészve nézett rám.

- Mr. Reeders. - bólintott, és kezet nyújtott. Megvetően néztem rá, és nem mozdultam, csak meredtem a kezére. Hitetlenül elnevette magát. - Te pedig Letti.

- Honnan tudja? -csuklott el hangom.

- Én mindent tudok. - nézett komolyan. - És mond csak milyen volt a tegnapi buli? -kérdezte "mellékesen", és pakolászni kezdett az asztalán. Elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Jó. -nyögtem ki. - A befejezés béna volt. - rántottam vállat.

- Magadnak csináltad. - bólintott. - Elég sokmindent láttál te tegnap.

- Én csak haza szeretnék menni. -teltek meg könnyel a szemeim.

- Ez nem lehetséges. - ingatta a fejét, és éreztem az arcomon, ahogy végiggördül az első könnycsepp.

- De, de én nem is láttam semmit. Az ilyen dolgok naponta megtörténnek. Mintha csak az elhagyott fiú megfenyegette volna az ex-barátnőt.  - magyarázkodtam, a könnyeim potyogtak, de Mr. Reeders csak rázta a fejét.

- Ez több volt annál, Letti. - mondta, mire elsütöttem a szemem.

 Gyorsan letöröltem a könnyeim, és próbáltam visszatartani a sírást. Ekkor nyílt ki az ajtó, és ismét beléptek a fiúk, csak köztük a dühös Adele-lal.

- Ne lökdöss már, de idióta! - förmedt rá az egyik barnára, aki nem tűrve ellentmondást, lelökte mellém a másik székre.

- Most, hogy mindketten itt vagytok, végre elmondom mi dolgotok lesz. - jelentette be ünnepélyesen.

- Szarni a világra. - sziszegtem, mire Adele halkan felnevetett.

- Kussolsz. - mondta az egyik barna.

- Nyugi! - fordultam felé. - Biztos van valakinél Xanax, vegyél be egyet. - vigyorodtam el, és magam sem tudom honnan jött a bátorságom. Utálom, hogy merek beszólni másoknak! [Xanax: nyugtató gyógyszer. szerk. megj.] A srác szeme szinte szikrákat szórt, kezei ökölbe szorultak és mindenki más döbbenten nézett rám.

- Alec. - nézett rá Mr. Reeders. - Elintézem. - biccentett, mire (mint kiderült) Alec idegesen bólintott. - Szóval most ketten vagytok.

- Eddig is ketten voltunk. - szólt közbe Adele, utalva Chirstire.

- Ja, igen. De őt nem találtuk megfelelőnek. Nem volt elég mersze. Szóval a fiúkkal fogtok dolgozni. Segítetek nekik.

- Pontosan miben? Embereket gyilkolni? -kérdezte Adele idegesen.

- Nem-nem. Mi nem bántunk semmit oktalanul. Akkor elmondom, mi a fiúk dolga. Van egy ember. Ez az ember betegesen drogos, és lám, nincs elég anyaga. Mi adunk. De ha ő tartozik pénzzel, akkor kénytelen vagyok a fiúkat ráküldeni. És ha még úgy sem hajlandó fizetni, akkor az életével fizet. - rántott vállat, mintha ez olyan mindennapi dolog lenne.

- Én ebben biztos nem leszek benne. -kerekedett el a szemem, Adele pedig helyeslően bólintott.

- Nincs más választásotok. - komorult el az arca.