3. rész .:Let's start!:.

 

- De ne aggódjatok, az első bevetés csak holnap lesz!  - tette hozzá "nyugtatás" képen.

- Szuper. -mondtuk egyszerre.

- Addig pedig lesz időtök összeismerkedni a fiúkkal. - biccentett az említettek felé, és mi is rájuk néztünk. Rezzenéstelen arccal meredtek ránk. Szuper! 

-Most pedig sipirc! -intett, mi pedig kimentünk. Utánunk a srácok is. Adele-lal zavartan kapkodtuk a fejünket, nem tudtuk merre induljunk, mert tényleg labirintusnak éreztük a helyet.

- Segítsünk esetleg? - kérdezte sóhajtva az egyik barna.

- Nem. -vágtuk rá egyszerre, mire összefonta maga előtt a karjait, mint aki biztos abban, hogy nélküle nem boldogolunk.Végül elindultunk egy irányba.

- Arra  nem mehettek! - kiáltott utánunk a szöszi, mire vállat rántottam.

 - Ne akarjátok, hogy mi rángassunk vissza.

- Azért nem rongyokról beszélsz! -fordult meg Adele.

- Te jó ég, mi lesz most? - vékonyította el a hangját Brad, mire a többiek elnevették magukat. - Gyertek errre! -intett unottan, mi meg sóhajtva utánuk indultunk. Végülis ők ismerik a helyet...

Ismét vagy 3 folyosón mentünk át, majd bementünk egy szobába. Az egész sötétkék színű volt, benne egy kanapéval, plazma tv-vel, kis asztallal, és egy kishűtővel. Ahogy bementünk, bekapcsolták a hifit, és otthonosan elhelyezkedtek a szobába.

- Leültök, vagy ott fogtok állni? - kérdezte bunkón Alec, mire mindketten leültünk a szőnyegre, felhúzva a lábunkat. - Szóval én vagyok Alec. - mosolyodott el. Wáo! Egy mosoly! Egy-két év, és már normálisan tudnak velünk kommunikálni!

- Igen, így egy hét után illendő bemutatkozni. - erőltetett egy gúnyos vigyort magára Adele, mire elnevettem magam.

- Hahaha! Jót nevettem. - forgatta meg a szemét a szőke. - Nem volt biztonságos kiadni a nevünket. Most már biztos, hogy együtt dolgozunk, úgyhogy... Mark vagyok. - bólintott. Felzselézett hajú, kék szemű. Nem is rossz!

- Lewis. Csak Lew. - intett az egyik barna. Úgyhogy mindannyian az utolsó személyre néztünk, akit még nem is hallottunk beszélni.

- Kyle. - mondta hidegen a szemembe nézve.

- Hát jó.. - szólaltam meg, hogy oldjam a feszültséget. - Szerinntem tudjátok hogy hívnak, hol lakok, minek tanulok, mikor születtem, de... - kaptam fel a fejem gúnyosan. - A kedvenc színem zöld. Ezt talán nem tudtátok.

- De igen. - mondta Alec. - Méghozzá sászöld. - vigyorodott el győzedelmesen, nekem meg elkerekedtek a szemeim. - Mindent tudunk, Szivi.

- Ne hívj így. - förmedtem rá.

- Én már nem is mondok semmit. Szerintem mindent tudtok. - tartotta fel a kezét Adele.

- Adele Beth Deren. 1994. november. 5. , Florida, Jacksonville. Anyja: Katherine Spot. Apja: Robert Deren. Egy kisebb lánytestvér: Suzie Deren. Nyak alá érő, majdnem fekete haj, 176 cm, 58 kg. Tanulmányait a....- hadarta unottan Brad, de Adele közbeszólt.

- Oké, szerintem elég lesz. - mosolyodott el.

- Oh, igen. De Lettiről is sok mindent tudunk. - szólalt meg Kyle egy gonosz vigyorral.  - Vagy mégsem. Mi van a szüleiddel? Nem teljesen rémlik... - tűnődött, én pedig döbbenten néztem rá. - Ja, igen. Két éves voltál, amikor elhagytak, ugye?

- Kyle! - szólt rá Alec, amikor látta, hogy a fiú szavára szemeim könnyekkel teltek meg.

- A báttyáddal együtt. - folytatta Kyle, ügyet sem vetve társa szavaira. - Milyen volt szülő nélkül felnőni? Csak kíváncsiságból kérdezem... Adammel, a legjobb barátoddal laktál, ugye? Milyen érzés volt? - könnyes szemmel meredtem rá.

- Kyle, elég! - szólt rá erélyesebben Alec, mire Kyle hitetlenül elnevette magát, és kiment a szobából. - Szerintem megmutatom a szobáitokat. - ajánlotta fel, mire azonnal bólintottunk.

Intett, hogy menjünk utána, mi pedig szó nélkül tettük. Adele bátorítóan megszorította a kezem, mire rámosolyogtam. Most nem mentünk végeláthatatlan folyosókon, csak pár métert haladtunk.

- Ez a tied Letti. - nyitott be egy szobába. Az egész szobában a barna és a fekete szín dominált. A bútorokon kívűl balra volt egy ajtó, mint kiderült az a fürdő.

- Csak fekete ruháitok vannak. - nyitotta ki a szekrényt, amiben cipők, ruhák, pólók, farmerek, övek sorakoztak, de csak fekete színben.

- Miért? - kérdezte Adele.

- Csak. -zárta le. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy kedves velünk. - Megmutatom a te szobád is. - fordult Adele felé. - Jó éjt Letti! - csapta be az ajtót. Ööö...neked is! - akartam mondani. De nem hallotta.

Körbenéztem a szobába. Ahhoz képest, hogy elraboltak, nem valami undorító helyen tartanak. Egy sóhaj kíséretében indultam el zuhanyozni, és kifejezetten jól esett a meleg víz. Egy szál törölközőben mentem ki a szobába, és átnéztem a szekrényem. Végül találtam egy polcot, ahol a pizsik sorakoztak. Egy fekete kisgatyát és egy fekete nagy pólót vettem fel. Igaz, a póló a térdemig ért, de nem érdekelt. Épp, hogy lefeküdtem, kopogtak.

- Ilyen nincs. - motyogtam. - Gyere! - mondtam kicsit hangosabban, mire Adele dugta be a fejét. Megkönnyebbülve mosolyodtam el.

- Jöhetek? Ijesztő ez a hely. - túrt bele a hajába, mire egyetértően bólogattam. A zárban levő kulcsot elfordította, így a kintieknek lehetetlenné téve a bejutást. Arrébb másztam, így befeküdt mellém. Még jó, hogy francia ágy...

- Szerintem is az. És furcsa.

- Aham. Amikor Christivel voltunk itt, akkor abban a kis lyukban voltunk, ahol legelőször te is.

- Fúj. - emlékeztem vissza arra a koszos, undorító helyre.

- Tudod, örülök, hogy téged raboltak el. - jelentette ki, mire értetlenül néztem rá. A sötétség miatt nem láthatta, de lehet hogy érezte, hogy nézem, így magyarázkodni kezdett. - Mármint örülök, hogy nem egy taplóval kell együtt lennem.

- Na, ennek én is. - mosolyodtam el.

- Próbáljunk meg aludni, ki tudja mi lesz holnap. - suttogta.

- Egy dolog biztos nem lesz. Ölés. Azt nem vagyok hajlandó megcsinálni. - borzongtam meg.

- Na, azt én sem. - értett egyet. Hogy milyen naivak voltunk!