.png)
- Nem mondtam, hogy szállj be! - mondta erélyesen, mire megfordultam. Próbáltam, ha nem is unott, de legalább semleges arccal nézni rá, de belül nagyon is féltem, hiszen már a hangjától kirázott a hideg.
- És? - kérdeztem a lehető legmagabiztosabban.
- Hogy beszélsz?! - húzta fel a szemöldökét, mire megforgattam a szemem.
- Nem azt mondtuk, hogy maradj a kocsiban?! - közeledett felém vészjóslóan. Ez komolyan bedilizett?! Egyik pillanatban gondoskodó, a másikban meg rémisztő.
- És? - léptem közelebb hozzá, így alig 1 centi lehetett a testünk között. Tekintete ijesztő volt, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, és a lehető legközömbösebb tekintettel meredni barna íriszeibe, ami egy árnyalattal sötétebb lett, az mérgességétől.
- Nem félsz? - sziszegte, miközben ujjait erősen rácsavarta a csuklómra. Lewison - aki szerintem Bradet ügyelte, hogy ne öljön meg engem a puszta kezével - kívül mindenki beszállt már a kocsiba. Igyekeztem nem törődni, a szinte maró fájdalommal a csuklómon, és összeszűkített szemekkel, pillantottam fel rá. Semmi eszelős nem volt a tekintetemben, kizárólag a fájdalom okozta könnyeimet akartam megfékezni.
- Nem. - suttogtam. - Kéne? - húzódott óvatos, gúnyos mosolyra a szám. Állkapcsa megfeszült, és pár pillanatig pókerarccal meredt rám, majd hirtelen a csuklómnál fogva durván ellökött, így nekiestem a mellettem levő autónak, és hamar a földön találtam magam.
- Jól. Vigyázz. - mondta visszafogottan, kezei ökölbe szorultak.
Szemeim szorosan összeszorítottam, kissé elfordított fejjel vártam az ütést. De pár másodperc múlva se történt semmi. Óvatosan kinyitottam a szemem, és nagyokat pislogva felnéztem, de Lew állt előttem a kezét nyújtva. Arcomon akaratom kívül legördült egy könnycsepp, talán a félelem váltotta ki. Belekapaszkodtam a fiú kezébe, aki nyomban segített felállni a kocsi oldalából. Amint sikerült, egy durva, nemtörődöm mozdulattal letöröltem a könnyeim. Bármennyire nem akartam, Lew észrevette ezt a mozdulatot.
Félrebillentette a fejét, majd kezével az államnál fogva emelte fel lágyan a fejem. Tekintetem továbbra is földet pásztázta.
- Letti. - suttogta. - Nézz rám! - kérte halkan, mire kissé értetlenül megtettem, amit kért. - Minden rendbe jön. - mondta nyugtatóan, mire egy nagy levegővétellel bólintottam. - Zöld a szemed, amikor sírsz. - mosolyodott el keserűen, majd, mintha lemondóan elnevette volna magát, és a fejét ingatva beszállt az autóba.
Értetlenül álltam ott, végül lehunytam a szemem, és pár mély levegő után, beszálltam az autóba. El kell szöknöm innen! Mikor elindultunk, a fiúk mintha mi sem történt volna, a küldetésről beszéltek. Kivéve Brad és Lew, akik csöndben voltak. Lew az ablakon meredt kifelé, néha káromkodást motyogva a tenyerébe temette az arcát.
- A táskámban volt az mp3-am. - szólaltam meg hirtelen, de akkor úgy éreztem, hogy engem csak a zene tud megnyugtatni. - Megkaphatom?
- Van hifi a szobádban. - mondta hidegen Brad.
- Az útközben sem szeretnélek titeket hallgatni. - förmedtem rá halkan.
- Hát így jártál. - rántott vállat, de a mellettem ülő Kyle rögtön hozzám hajolt.
- Ha visszaérünk, megkapod. - suttogta úgy, hogy Brad ne hallja, mire hálásan bólintottam. Ma tényleg mindenki meghülyült!
Nem is ecsetelem, hogy milyen volt a visszaút. Olyan sokszor elmondtam már, és most se volt más. Annyi különbséggel, hogy meg akartam nézni, hogy melyik utcában vagyunk bezárva. De tényleg, mintha az istenháta mögött lennénk, semmi nem volt kiírva. Másképp kell megoldani a szökést, de a tervem már meg volt.
- A szobámban vagyok. - szálltam ki az autóból, amint leparkoltunk.
- Letti. - kiáltott utánam idegesen Brad, de meg se fordulva sétáltam tovább, csak felmutattam a középső ujjam, ezzel egy mindenhol ismert érzést közölve vele.
- Köcsög. - motyogtam. Hallottam, hogy utánam jön, de szerencsére Lew lefogta, hogy most hagyjon. Innentől már nem az én vitám volt. Gyorsan kapkodva a lábam, felszaladtam a lépcsőn, végigsétáltam a folyosón, majd a szobám ajtaját kinyitva megkönnyebbültem. Netán nem otthon éreztem magam?
Lerogytam az ágy(am)ra, és körbenéztem a szobá(m)ban. Tekintetem megakadt a hifin, és idegesen meredtem a plafonra.
- És hogy hallgassak zenét, ha nincs hozzá CD, te idióta?! - kiabáltam torkom szakadtából...igazából a plafonnak. Mintha bárki meghallotta volna, alig egy perccel később Kyle jött be az mp3-ammal.
- Tessék. - dobta az ölembe, majd leült mellém.
- Miért utál? - kérdeztem halkan, megtörten, magam elé meredve. Mindketten tudtuk, hogy Bradről van szó.
- Nem utál. - mondta rögtön, mire hitetlenül elröhögtem magam.
- Ugyan már! - motyogtam keserűen. - Miről beszéltetek a lépcsőfordulóban?
- Szóval hallottad. - bólintott. - Nem érdekes. - legyintett, majd felállt, és hosszú léptekkel az ajtó felé indult.
- Rólam, igaz? - kiabáltam utána felállva, és az ágyamra dobtam a kicsi, fehér Ipodot.
- Letti. Nem a te dolgod! - sziszegte. - Úgy tudom meg lettél nevelve Adam által, akkor mi bajod?! Iszonyú vagy, amióta ide kerültél! - kiabálta. – Nem, csodálom, hogy Brad kiborult!
- Nem is ismertél eddig! - vetettem vissza.
- Többet tudok rólad, mint te magadról!
- Miért?! - kérdeztem hisztérikusan. - Miért? - ismételtem meg halkabban, és - ismét - könnyes tekintettel néztem rá. Összefont karokkal meredt rám pár másodpercig.
- Csak! - jelentette ki, és becsapta maga után az ajtót. Ennyit arról, hogy valamelyikkőjükkel jóban leszek....
- Szuper. - motyogtam. Átöltöztem a nyomasztó fekete pizsimbe, és bedőltem az ágyamba. Ma éjjel visszaveszem a telefonom - gondoltam -Ha bele is halok.
Bekapcsoltam az IPodom, maximum hangerőre tettem, és lehunytam a szemem. Sóhajtva mosolyodtam el, amikor felcsendült a Counting Stars. Igen, én is visszaszámlálok. Meg volt a tervem éjszakára!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése