- Jól vagyok. - álltam fel, miközben leporoltam a fenekem, de aztán rájöttem, hogy a por nem látszik meg a fekete színen, így sóhajtva a fiúk felé fordultam. Ugyanúgy bámultak rám, annyi különbséggel, hogy Brad nem a szemembe nézett, hanem az előbb általam leporolt testrészemet bámulta.

 - Khm. - fordultam Kyle felé, így szembe állva velük, hogy eltakarjam a "kilátást".

 - Letti. - kereste a szavakat Kyle, láttam rajta, hogy gondolkozik, hogy hallottam-e valamit a párbeszédből. Nagyon is hallottam!

 - Mehetünk. - vágtattam el mellettük, és egy megkönnyebbült sóhajt követően utánam indultak.

 Lassan a kocsi felé sétáltam, ahol éppen Markot láttam beszállni hátulra. Automatikusan mellé szálltam be, mögöttünk pedig a csomagtartóban Adele és Lew volt, valamin civakodtak. De nem figyeltem oda. Az előbbi párbeszéden gondolkoztam. Vagyis először azon, hogy Bradnek helyet hagytak az anyósülésen. Mindegyiküknek van tekintélye, de egyértelműen ő a "vezér". Utána Kyle. Ő alig beszél valamit. De pont ezért. Csak akkor szólal meg, ha muszáj, emiatt tűnik úgy, mintha csak különleges embereket tisztelne meg a szavával. És annak a pár mondatnak, amit kimondd, annak is nagy jelentősége, tekintélye van. Utána jön Alec és Lew. Végül pedig Mark. Aki nem annyira ellenséges, talán ő még nem bántott - testileg, lelkileg. De ahogy észreveszem, ő a csapat legfiatalabbik tagja, feltételezni merem, hogy talán én is idősebb vagyok.

 De eszembe jutott a párbeszéd is. Nyilván valóan rólam beszéltek, de fogalmam sincs miért. Miért lennék fontos Kylenak? Hisz ő utál a leginkább, legalábbis úgy tűnik.

 - Jól vagy? - fürkészte az arcom Mark, miközben Alec a vezetőülésben elhelyezkedett.

 - Persze. - erőltettem egy mosolyt az arcomra.

 Nem volt időm az előbb történteken gondolkozni, mivel a fiúk beavattak minket a feladat részleteibe.

 - És az ember elvileg a hátsó kijáraton fog menekülni, mert sarokba szorítjuk. - magyarázta Alec, közben a tükörben néha felvette velem a szemkontaktust. - Így Letti te az elsőnél fogsz várni, és tekintve arra, hogy nem tudsz vezetni....

 - Tudok vezetni. - szóltam közbe megsértetten. Miért ne tudnék?

 - Ohh. - döbbent le egyszerre mind az öt fiú.

 - Ez nem volt az aktájában. - súgta oda Lew Kylenak, előre hajolva, mire összeráncolt szemöldökkel meredtem rájuk.

 - Tudom. - harapta be az alsó ajkát idegesen (?) Kyle. Hát jó...

 - Akkor... - gondolkozott hangosan Alec. - Akkor egyedül hagyunk a kocsival, és ha jövünk, akkor a beszállásunk után hajtasz, mint egy őrült.

  - még akarta mondani, de közbevágtam.

 - De ha megölitek az embert, akkor minek menekülni? - értetlenkedtem, mire hatalmasat sóhajtottak, tudatva velem, hogy fárasztom őket.

 - Mert tuti nem lesz egyedül. - vágta rá Lew, mire mindenki bólintott.

 - És mi van, ha mégsem a hátsó kijáraton jön ki az az ember? - kérdezte Adele, mire egyetértően bólogattam.

 - Akkor mész nélkülünk, mert meglát és megöl. Vagy rosszabb, esetleg elrabol.

 - Jé . – nevettem fel gúnyosan. – Elrabolhatnak az elrablóimtól. Ironikus.

 - És itt is vagyunk. – terelte a szót és megállt egy nagy, régi, romos épület előtt. A fiúk elkezdtek kiszállni, én pedig egyre kétségbeesett lettem.

 - Jézusom, de most mit csináljak? - estem pánikba.

 - Menj előre a vezetőülésbe, aztán sok sikert! - kiáltott Brad, és visszafordulva kacsintott egyet. Még a hideg is kirázott tőle, ismét eszembe jutott a tegnapi önelégült arca.

 Eszem ágában sem volt elhagyni a kocsit, így átszenvedtem magam a két ülés között, és elhelyezkedtem a kormány mögött. Szemeimmel a környéket pásztáztam. Egyszerű külvárosnak tűnt, mégis kihalt volt. Mindegyik épület kisebb vörös vagy barna téglából volt felépítve, oldalukon egy-egy tűzlétrával. A fiúk is ott mentek fel, egészen a 4. emeletig, Adele pedig a laza szerkezeten állva figyelte a területet fentről, ezzel fedezve a fiúkat. Az út túloldalán, a járdán levő padon egy kislány és egy kisfiú nyalta el a fagyiját. Gondtalanul beszélgettek, pedig nem lehettek több 7 éveseknél. Én pedig itt vagyok, lassan 18 évesen, és mégsem vagyok annyira szabad, mint ők. Eléggé elszomorító....A hátam hirtelen égni kezdett, és egy kis hányingerem is lett. Az Adele által adott fájdalomcsillapító kifújt...Minden ígéretemnek ellenszegülve kiszálltam az autóból, és mély levegőt véve. Lehunytam a szemem, és csak arra tudtam gondolni, hogy legyek jobban, mielőtt a fiúk visszajönnek.
Kiabálásra kaptam fel a fejem, a főbejárattól jött, méghozzá Brad ideges hangja. Automatikusan a kesztyűtartóba nyúltam egy fegyverért, amit mindig ott tartottak. Remegő kézzel biztosítottam ki, majd visszafordulva egy fekete hajú, elvetemült tekintetű férfi állt előttem. Ijedtemben felkiáltottam, de a fegyvert rögtön rászegeztem. Hirtelen kilökte a kezemből, és a combomnál átkarolva futni kezdett.

 - Basszus! - ütögettem a hátát, de meg se érezte. A lábaimat lefogta, így a válla erősen nyomódott bele a hasamba. Felnézve láttam, ahogy a fiúk utána futnak, és valamivel gyorsabbak is voltak. Most tényleg elrabolnak?! Jó vicc….

 Hallottam egy lövést, majd még egyet. De a 2.-nál már az engem vivő ember térdre rogyott, én pedig így le tudtam szállni róla. Ziláltan, döbbenten néztem rá, és remegő kezekkel túrtam bele a hajamba. A combja vérzett, de ő mit sem törődve vele, gyilkos szemekkel pásztázott.

 - Jól vagy? - fogta meg a vállam Brad, Alec pedig idegesen nyomta a fegyverét a férfinak, várva a válaszom. Bradnek az érintésétől is kirázott a hideg...

 - Jól. - léptem el tőle undorodva, mire megforgatta a szemét.

 - Te. - meredt a pasira hirtelen, és hosszú léptekkel közeledett felé. - Ugye tudod, hogy mi jár az árulóknak?! És hogy mertél hozzá érni?! - ordította rám mutatva, én pedig lesütöttem a szemem.

 - Brad, kérlek...- könyörgött a férfi, szemei könnyel voltak tele. Ijesztő volt egy férfit sírni látni...

 - Leszarom! - förmedt rá Brad. - Tudod mi jár az árulóknak, ugye? – kérdezte ismét, majd elővette a fegyverét, és mosolyogva nézegetni kezdett. Dermedten néztem rá, majd a többi fiúra, akik nyugodt arccal nézték a jelenetet, és irigyeltem Adele-t, hogy ő ott maradt a kocsinál.

 - Brad. - szólaltam meg nagyon halkan, mintha valami halálos betegséget mondtam volna ki.

 - Mark. - sziszegte a srác. - Vidd el Lettit. - mondta fojtott hangon, idegesen.

 - Nem! - ellenkeztem rögtön, de Mark karjai körém fonódtak, és az ellenkezésem ellenére elvonszolt onnan, hiszen sokkal erősebb volt.
Amint visszaértünk a kocsihoz, akkor jöttem rá, hogy valójában eléggé sokat futott az a férfi. Magam elé meredve, idegesen dobtam le Mark karjait magamról. Már nyúlt volna utánam, de amint meglátta, hogy a kocsinál álló Adele-hoz sietek, szó nélkül hagyta. A lány nyakába borultam, és fojtott pityergésem hangos zokogássá vált, amikor lövést hallottam.

 - Megölték? - suttogta halkan Adele, mire egy aprót bólintottam.
Ugyanott tartottunk ahol az első bevetésen, emberölésnél. Nem arról volt szó, hogy Bradnek pihennie kell, akkor miért öl embereket?!

 - Megvagy? - tette Mark félénken a kezét a hátamra, ügyetlenül simogatva azt.

 - Ja. - léptem el onnan. Bevágódtam a kocsiba.

 - Figyelj. - nyitotta ki az ajtót a szőkeség. Azt hittem, hogy mutat valami együttérzést, de mit is gondoltam?! - Neked kell vezetni. Így lett megbeszélve, és haragudni fognak.

 Kapásból nemet mondtam volna, de aztán eszembe jutott, hogy megismétlődhet a tegnapi dolog, így zsörtölődve szálltam át a vezetői ülésbe, és egy-két percen belül mindannyian megvoltunk.